Bogi
Ahogy véget ért a nyár, rájöttem, hogy az iskola hívogató szava, rám nincs hatással. Nem vágyom vissza, hisz nincs senki, aki miatt megéri. Azt azért érdemes beismernem, hogy a szakma, amit ott tanulhatok, igen közel áll a szívemhez. Nem épp a nőknek való, és talán nem sok férfit vonzok magamhoz a jövőben, egy ilyen tudással a hátam mögött. Én mégis szeretem, és úgy hiszem, csak ez a fontos.
A szüleimnek nem tetszett, hogy ezt a szakmát választottam, de makacsságomnak köszönhetően; amit anyámtól örököltem, meg tudtam győzni őket. Jól emlékszem arra a napra, amikor közöltem velük: asztalos leszek. A nagybátyámat hibáztatták, hiszen ő szerettette meg velem.
Tatán nőttem fel, ott is éltem mindaddig, míg az iskola Tatabányára nem csalt. Nagyvonalakban ismerem a város egy részét, de még mindig akadnak olyan helyek, amelyek ismeretlenek. A kollégium csupán pár buszmegállót foglal magába, amíg eljutok Ferihez. Maga a kolesz, külsőleg igazán vidám, színes, és emellett hangulatos szobákkal rendelkezik. Bár hozzá kell tennem, hogy nem sok bútor található meg a szobában. Jelenleg egyedül vagyok, de ha a recepciósnak hihetek, két héten belül kapok valakit magam mellé.
A nap sugarai lágyan simogatják Feri vörös tégláinak egy részét. Kissé csípős a hétfő reggel, de lassan közeleg az ősz, így talán érthető. A fák még nem hullatják leveleiket, és néha felbukkan egy-két mókus a Csónakázó-tó, és az iskola környékén.
Az udvaron nincs sok látnivaló, java része csak beton, némi zöld területtel. Néhányan dohányoznak, az arra kijelölt helyen. Ezt mindig megdöbbenten nézem végig. Bár most inkább a könyvem társaságát élvezem. Mutatóujjammal feltolom orrnyergemre a szemüvegem. Olyan kerek, mint Harry Potteré. Talán épp annyira hozzám nőtt, mint őhozzá.
Egyszer volt valaki, aki megkérdezte, nem-e akarok kontaktlencsét. A válaszom az volt, hogy feleslegesnek érzem. A szemüveg kényelmes, jobban érzem magam benne. Azonban jól emlékszem, amikor gyerek voltam, sok panaszkodást kellett hallgatniuk a szüleimnek. Talán tizenhét évesen benőtt a fejem lágya.
Becsukom a könyvet, majd elpakolom táskámba. Felállok a padról, és elindulok az egyetlen bejárat felé, ami az udvarra néz. Az épület ezen részén van a tornaterem, valamint a szertár. Milyen érdekes, hogy megvan mindennek a jellegzetes szaga. Sosem rajongtam a testnevelésért, de ami abban a kis helyiségben van, csupa érdekességet rejt magában.
Ezúttal társul ehhez egy személy is, aki motoszkál ott. Lépteinek hangja alapján kifelé tart onnan. Magam sem tudom miért, de megállok az ajtaja előtt. Egy magas férfi lép ki onnan, akit eddig egyszer sem láttam.
Álmoskás szemén látszik, hogy nem aludt eleget. Borostás arca pedig borotváért kiált. Azonban van benne valami, ami vonzza a tekintetet. Talán az, hogy jóképű, a kisebb hibái ellenére is. A meg-megdobbanó szívem egyetért gondolatommal.
– Jó reggelt! – A köszönés váratlanul ér, különösen mert az én számból hangzik el.
– Önnek is!
Nem ő az egyetlen tanár, aki magázódik. Mégis az ő tekintete az első, aki egyenesen a szemembe néz. Nem fordítja el a fejét, a figyelme sem terelődik el rólam. Ez egyszerre tetszik, és taszít is.
Látom rajta, hogy szóra nyitja száját, aztán összezárja. Talán mondani szeretett volna valamit. Mégsem szól. Egy mosoly kúszik számra, és mielőtt én beszélnék, inkább elindulok a terem felé. Nincs semmi, amiről társaloghatnánk. Mindenesetre, el kell ismernem, hogy imponáló számomra. A megjelenése vonzó, a tekintete elragadó, és az sem utolsó szempont, hogy a szívem gyorsabban dobog. Persze nem csábulok el ilyen hamar.
A nevét megkérdezni tolakodás lett volna. Miért is árulná el, egy idegennek, aki jóval fiatalabb nála? Kíváncsi vagyok, hogy milyen a természete. Érdekelne. Idővel talán meg tudom.
A terem, ahol az első órám lesz, nincs olyan messze a tornateremtől. Az épület belső falai fehérek; a padlón lévő piros, és fekete csempék olyan hatást nyújtanak, mintha sakktáblán járnánk. Nem túl barátságos, és hívogató kinézet, de van benne mégis valami, ami miatt kényelmesen érzem magam.
Az ajtóhoz érve észreveszem Bálintot. Egy szőke hajú fiú, aki fél fejjel magasabb nálam. Gizda, szeplős, kék szeme azonban sok lányt vonz. Számomra igazán semleges, talán ezért sem váltok vele egyetlen szót sem. Az tény, hogy a haja mindig a divathoz igazodik. Két oldalt rövidebb, felül hosszabb. Ez egyébként az öltözékére is érvényes. Márkás ruhákban mutatkozik, noha, a szakadt farmer nem épp menő.
Amint belépek, észreveszem Tomit is. Különös jelenség, talán a furcsa fülbevalója miatt. Kissé vastag szemöldöke alatt, szürkéskék írisze egyenesen rám mered. Amióta csak ismerem, úgy érzem, hogy utál. Pedig semmit sem tettem, amiért ki érdemeltem volna. Ebben a pillanatban is, az utálatot látom szemében. Ahogy elsétálok a helyemig, magamon érzem pillantását. Zavar, nagyon zavar, de inkább elkerülöm. Megkérdezhetném, hogy mégis mi a baja velem. De nincs bennem elég bátorság hozzá.
Egyedüli lányként elég nehéz tizenöt fiúval együtt lenni. Nem szólnak hozzám, csupán annyit tudnak rólam, hogy mi is a nevem. Kissé magányos vagyok, szürke kisegérnek érzem magam. De ilyenkor mindig arra gondolok, hogy miért vagyok itt. Hogy mik a terveim. Ahhoz, hogy megvalósítsam, meglehet, nincs is szükségem barátokra.
><><><
Az utolsó óra után összepakolok. Táskámat a kezemben fogom, és így megyek ki a teremből. Mozgalmasnak aligha mondanám ezt a napot. Szakmai óránk holnap lesz, azt pedig nagyon várom már. Emellett testnevelés is, így biztosan találkozom majd azzal a férfival. Azonban, amire most igazán vágyom, az a kollégiumi szobám. Annak a nyugalma, az ágyam kényelme. Tanulni egyelőre szükségtelen, hiszen az első iskolai hét lecke mentes. Ilyenkor még kímélnek minket, de biztos vagyok abban, hogy jövő héttől már másképp alakul. Őszintén örülnék, ha kihívások elé állítanának. Azokat mindig is szerettem, ugyanis, ha sikerül teljesíteni, az nagyon jó érzés tud lenni.
A bejárati ajtóhoz érvén, megvárom, míg sokan kilépnek, ugyanis, kissé nagy lett a tumultus. Nem mindenkinek van külön foglalkoztató órája. Az előző évben türelmetlenül toporogtam én magam is, de megtanultam, hogy felesleges sietni. A busz később érkezik. Ráadásul, gyalog is el tudok jutni a koleszig. Táskámat a hátamra vetem.
Tizenöt perc várakozás után, elcsendesedik az aula, a bejárati ajtó környéke. Senki sem járkál már, így odalépek. Jobb kezem a fából készült lapra siklik. De mielőtt kitárhatnám, szembesülök azzal, hogy egy erős kar ér az enyémhez, míg kézfejemre simítja sajátját. A szívem gyorsabban kezd dobogni, amit biztosan érez. Eddig nem éreztem illatát, mert nem voltam olyan közel hozzá, mint most, de ami elsőre eszembe jut róla, az a fenyő, némi fűszerrel. Különös választás, de valamiért annyira illik hozzá.
A belőle áradó melegség olyan, akár egy kellemes ölelés. Furcsa érzés kerít hatalmába, amit nem tudok megmagyarázni. Tetszik, hogy ilyen közel van, ahogy megérinti a kezem, és nem húzza el azonnal. Amint felé fordítom fejem, tekintete találkozik az enyémmel. Arcomba forróság kúszik, miközben minden figyelmét felém fordítja. Eltudnék veszni íriszében, mely olyan gyönyörű ebben a pillanatban.
Szóra nyitnám a szám, de csak óvatosan megnyalom. Éppcsak kidugom a nyelvem, ezt mégis észreveszi. Keze enyhén rászorít az enyémre, amitől ajkaim szétnyílnak. Képtelen vagyok arra, hogy megmozduljak. Tudom, meg kellene tennem, mégsem megy. Szemem a szájára csúszik, és már félek ránézni ezek után. Biztosan észrevette, hiszen engem néz.
Kezdem kényelmetlenül érezni magam, szabadulni akarok. Ugyanazt érzem, amit korábban: egyszerre tetszik, és taszít. Nyelek egyet, majd óvatosan megköszörülöm a torkom.
– Meg-megkérhetem, hogy engedje el a kezem? – A padlót bámulom, mert félek attól, milyen pillantással méreget.
– Persze. Sajnálom!
Ahogy elveszi kezét, kiráz a hideg. Máris hiányolom a melegségét, mert így olyan érzésem van, hogy fázok. Ha visszatenné, elmúlna a remegés, és újra azt érezném, hogy átölelt, még ha valójában nem is.
Felesleges szavak helyett csak elköszönök. Amúgy sem tudnék mit mondani neki. Olyan dolgot tettünk, amit talán hiba volt elkövetni. Ez nem egy ártatlan kézfogás, sem egy kósza pillantás. Jóval több volt emögött.
Gyors léptekkel hagyom magam mögött az iskolát. Az arcom forró még, a szívem gyors ütemben dobol mellkasomban. Kezének gyengéd érintését még most is itt érzem. Ahogy a bőre az enyémhez simult. És az a tekintet részéről…
Nem egy gyereket, hanem egy nőt látott maga előtt. Fogalmam sincs, hogy ez jó, vagy rossz. Tapasztalatlan vagyok, azonban a romantikus regényeknek köszönhetően megértem, hogy mi zajlik le az emberekben; mégis, átélni teljesen más, mint olvasni.
Vajon, mire gondolhatott ő? Mit érzett, amikor az ajkaimat nézte? Mennyire voltam kihívó? Félreértett bármit is a mozdulataimból?
Egy pillanatra megállok. Veszek egy mély levegőt, amit kifújok. Kissé megrázom fejem. Nem gondolhatok ilyenekre. Csal elfelejtem, és kész. Holnap minden megy tovább. Jól fognak telni a napok, hónapok, és a maradék évek is. Semmi bonyodalom. Azért vagyok itt, hogy asztalos legyek, és egy nap a nagybátyám mellett dolgozzak majd.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó