Bogi
Néha elképzelem, hogy a lányok öltözőjében nem csak én vagyok. Hogy van itt más is. Persze a valóság az, hogy a néma csend fogad minden tesi óra előtt, és még utána is. A fiúknál viszont igen nagy a zsivaj. Tudnak kiabálni, ha épp ahhoz van kedvük. Kicsit irigylem őket, hogy ennyire felszabadultak. Na persze, engem senki sem fog úgy látni, hogy örjöngök, vagy csapkodok. Az már nem én lennék.
Fehérneműig levetkőzöm, aztán magamra veszem a fehér pólót, valamint fekete rövidnadrágomat. Amikor a tornacipőnél tartok, valaki bekopog. Ezen meglepődöm. Felállok, megigazítom magamon a cuccaimat, aztán az ajtóhoz lépek. Mikor kinyitom, nincs ott senki.
Talán csak jelezni akart valaki, hogy ideje a tornaterembe menni.
Mikor belépek, a tanár tekintetével találom szembe magam. Érthető okokból, az előző nap jut eszembe. Mielőtt bármibe is beleélném magam, inkább elfordítom arcomat. A fiúk egy focilabdával szórakoznak, de sokáig nincs rá lehetőségük; ahogy nekem sem semmi másra, ugyanis a tanár sorakozásra szólít fel. Mint mindig, én állok a végén.
Mielőtt kiadná, hogy mit kell csinálnunk, bemutatkozik. Fábián Gergőnek hívják. A korát nem árulja el, ami azért érthető. Ha tippelnem kellene, talán azt mondanám elsőre, hogy huszonnyolc. Könnyen lehet, hogy tévednék. A nevén kívül mást nem közöl, és kérdezni sem kérdez senki.
Megkér minket, hogy fussunk három kört a tornatermen belül. A fiúk azonnal el is indulnak. Úgy döntök, hogy utoljára maradok, így megvárom, míg kellő távolságra kerülnek. Lassan indulok el, azonban a tempómon nem gyorsítok. Páran meg is előznek, de nem zavartatom magam. A futást sosem szerettem.
Elfutva a tanár előtt, egy aprócska pillanatra, találkozik a tekintetünk. Ahogy a hátam mögé kerül, érzem magamon szemeit. Próbálok figyelni arra, hogy jól vegyem a levegőt, de ha belegondolok abba, hogy bámul, nem megy. Sokat az sem segít, ahogy fel vagyok öltözve. A magamutogatás, és én, két különböző dolog vagyunk, most mégis úgy érzem, hogy meztelenül futok. Ez szörnyű érzés. Ha lenne lehetőségem arra, hogy felpofozzam magam, megtenném. Mégis honnan jött ez a gondolat?
Az utolsó kört is letudva, mindannyian megállunk. Kissé leizzadtam, bár nem csak a futás miatt. Szaporán veszem a levegőt, amit próbálok csillapítani. Közben Gergő megkér minket, hogy álljunk párokba. A fiúk nem is teketóriáznak, hamar egymásra találnak. Már-már kezdem azt hinni, hogy velem senki sem lesz, de Tomi áll meg előttem. Akaratlanul is nyelek egyet. Soha egyetlen szót sem váltottunk, és mikor rám néz, mindig utálatot látok szemében, az irányomba. Vajon ha utál, miért jött ide?
– Azért kértem önöket, hogy álljanak párba, mert kosarazni fognak azzal a személlyel, aki a párjuk. Nagyon egyszerű a dolog, öt perc, egy menet, utána jöhet a következő pár.
A menet szóra a fiúk röhögésbe kezdenek. Jellemző…
Néhányan kimennek labdáért a szertárba. Viszonylag hamar vissza is jönnek onnan. Gergő sípja megszólal. Észre sem vettem, hogy van nála. Persze eszembe se jutott, hogy őt nézzem. Most sem teszem, mert tekintetem Tomira siklik, aki egy kosárlabdával áll meg előttem.
– Bogi, és Tomi kezdenek majd! A szabály egyszerű, aki többet dob kosárra, az nyer. – Egyik kezével a pályára mutat. Az is igaz, hogy számtalan, színes csík van a padlón, ami azt jelzi, hogy nem csak kosarazni lehet itt. – Öt percük lesz, és akár el is kezdhetik!
– Legyen nálad! – Kezembe nyomja a narancssárga gömböt. – Ne hagyd, hogy elvegyem!
Egy újabb sípszó hallatszik. Mielőtt előre iramodhatnék, kikapja a kezemből, és kosárra dob. Kissé felszívom magam, nem leszek dühös. Nem vagyok jó kosarazásban. Viszont nem hagyhatom magam. Pattogtatja a labdát, közben közeledik. Ismét odaadja nekem. Nem hagyok neki időt arra, hogy elvegye, így hátamat mutatom felé. Hirtelen jött közelsége váratlanul ér. Mellkasát a hátamhoz nyomja. Karjait felemeli, mintha ölelni akarna, persze tudom, hogy nem ez a szándéka.
Az előző évben csináltak ilyesmit a fiúk egymás között. Másképp nem lehet megszerezni a labdát. Azonban, én lány vagyok, és egy srác ilyesfajta közelsége…
A szívem persze, hogy reagál, akárcsak testem, ami reszket. Képtelen vagyok a koncentrálásra. Több inger is ér miatta, amikre nem akarok figyelni, mégis azt teszem. Aztán megszólal a síp. Kifújom a levegőt, a labdát pedig leteszem a padlóra.
Korábban érzett melegsége eltűnt, akárcsak illata, ami valamiért a barackot juttatta eszembe. Felesleges gondolatok helyett odasétálok a bordásfalhoz. Neki döntöm a hátam. A fából készült, vastag rudak nyomják gerincemet, de figyelmen kívül hagyom.
– Jól van? – Gergő lép mellém. Tekintete kissé aggódóan mér végig.
– Persze. Nem történt semmi, ami miatt rosszul lennék.
– Ha valami mégis bántja, kimehet az öltözőbe. Hamarosan csengetnek.
– Köszönöm, de tényleg nincs semmi baj! – Próbálok mosolyt küldeni felé.
Csak bólint, majd a többieknek szenteli figyelmét.
><><><
Minden helyiségnek megvan a maga illata. Mindnek más, és más. Azonban van egy, amely képes elvarázsolni; ahol otthon érzem magam; ahol talán még önmagam is lehetek. Az asztalosoknak szánt szakmai tanterem. Különböző szerszámok, rengeteg illatos faanyag. Pár szék is helyet kapott, valamint a tanárnak van asztala is. Még nem csengettek be, így egyedül vagyok itt. Lehunyom a szemem, orromon keresztül beszívom a levegőt. A fa illata tölti be egész bensőmet. Hangozzon ez akármilyen bután is.
Egy táska huppan a földön, amire kinyitom szemem, hogy az illetőre nézek. Csak Bálint az. Egy nyalókát vesz ki szájából, aztán nekem szenteli figyelmét.
– Mondd csak pápaszem, min ábrándoztál így az előbb? – Az ő szemében csak az vagyok. Vajon tudja a nevem? – Úgy néztél ki, mint aki teljesen máshol van.
– Nem hiszem, hogy magyarázkodnia kellene!
– Ó, csak nem hallgatóztál, Tomi? – A nyalókát visszateszi szájába.
– Eszemben sincs, csak túl hangos vagy!
Hirtelen emeli rám tekintetét, amitől testem megfeszül. Még a levegőt is visszatartom, bár nem tudom, hogy miért. Csak akkor nyugszom meg, amikor Bálinttal kezd el foglalkozni. Az én figyelmem a csengőre, majd a belépő tanárra szegeződik.
A kicsengetés után minden fiú, szinte azonnal lelép. Még a tanár is, aki tulajdonképpen kiviharzott. Persze én sem maradok itt. Amint kilépek a teremből, Gergővel találom szembe magam. Nem kissé lepődöm meg ezen. Az első gondolatom, hogy eltévedt. Hiszen új tanítóként van itt, így megeshet. De az is lehet, hogy egy másik tanárral beszélgetett. Végül is, teljesen mindegy.
– Jó napot! – köszönök illendően.
– Önnek is!
– Lehet, hogy rosszul gondolom, de talán eltévedt? – Kérdésem közben szemébe nézek. Vajon csak nekem kezd melegem lenni?
– Nem. – Elneveti magát. – Nem tévedtem el, csupán beszélgettem Kovács tanár úrral. Adott némi jó tanácsot.
– Értem. – Akkor a másik tippem volt a helyes. – Nekem most mennem kell. Viszontlátásra!
– Mielőtt elmenne – állít meg hirtelen –, lenne ideje segíteni nekem?
– Miben? – kérdezem meglepett tekintettel.
– A szertárban kicsit rendet kellene tenni. Egyedül pedig nem egyszerű.
Ettől a kéréstől valamiért ódzkodom. Bántani úgy sem bánthat. Nem úgy néz ki, mint akinek rossz szándékai lennének. Csak segítek neki, utána elmegyek.
A szertárban lévő fény elég halovány. A szekrények felett van világítás, valamint közvetlenül az ajtó előtt. A kieső helyeken nem látni semmit. Becsukja maga mögött a bejáratot, majd megkér, hogy a labdákat tegyem a polcokra. A táskámat a földre helyezem, majd fel is kapom az elsőt, amit közvetlenül a lábam mellett van. Odasétálok a polcokhoz, aztán a helyére teszem. Fél füllel hallom, hogy ő is tevékenykedik. Ez valamiért megnyugtat. A következő tárgyért indulok, ami szintén a megfelelő helyen köt ki. Nem is értem, hogy miért aggodalmaskodtam.
Tényleg csak pakolászunk. Ennek tudatában sikerül fellelkesülnöm, így gyorsabban mozgok. A földön lévő eszközök, labdák, ugrálókötelek hamar a nekik szánt szekrényekre kerülnek. Tulajdonképpen, egész hamar végeztünk.
– Köszönöm a segítséget! – Előttem lép ki a szertárból. – Egyedül ez sokkal lassabb munka lett volna.
– Szívesen tettem!
Becsukja mögöttem az ajtót, miközben szembe fordulok vele. Nem mondom ki hangosan, de jó néha hasznosnak lenni. A kulcsot zsebébe rejti, aztán óvatosan néz a szemembe.
– Esetleg máskor is kérhetem a segítségét? – Kérdése után, mosoly jelenik meg arcán. Egy lépést tesz felém.
Én pedig ugyanennyit teszek hátra. Emiatt kissé megtorpan, és szelíd ábrázata komorrá válik. Érthető okokból kissé megrémülök. Úgy hiszem, jobb, ha elmegyek.
– Szóval… Szívesen segítettem, de mennem kell. Még sok a dolgom. – Persze ez nem igaz.
– Rendben. – Ismét mosolyog. – A táskáját az ajtóhoz raktam.
Oda lépkedve, felkapom, majd elköszönök, és sietős léptekkel hagyom a hátam mögött. Furcsa volt, mintha akart volna valamit, amit én nem, emiatt pedig dühössé vált. Legalábbis úgy tűnt. De az is lehet, hogy tévedek, és semmi komoly.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó