Rövid életem során még sosem követtem el komoly bolondságot, de nevezhetjük őrültségnek is azt, amire most vállalkoztunk. Semmi jóra nem számítok. Hiába készítem fel magam a közelgő káoszra, korántsem érzem úgy, készen állok ismét szembenézni Lanai anyjával. Maximálisan biztos vagyok abban, hogy őrjöngeni fog. Ki tudja, talán még nekem is ront.
De ha a lánya élete fontos neki, ha csak egy kicsit is, akkor meghallgatja mindazt, amit mondani akarok neki. Ha azután is ellenkezik majd, akkor olyan titkot őriz, ami felülmúlhat mindent, amit eddig megtudtam.
– Lanai! – Egyik kezem arcára teszem. Azt hiszem, már én is képtelen vagyok nem hozzáérni. A puha bőre a tenyerem alatt, különös érzéseket ad a szívemnek, és másnak is. Ám utóbbival nem törődöm.
– Igen? – Gyönyörű tekintetét felém fordítja.
Mondanom kellene valamit, de helyette mást teszek. Amire szükségem van, amire a lelkem vágyik. Ajkam az ő ajkára nyomom; testét az enyémhez húzom. Szabad kezem hajába túr, miközben nyelvem szájába kúszik. Heves szenvedéllyel csókolom, amit viszonoz, még ha kissé sután is. Megérzem kezeit hátamon, míg mellét mellkasomon. Talán emiatt mordulok fel, s mielőtt másra vetemednék, inkább véget vetek a köztünk lévő jelenetnek.
Lehelete, ahogy csiklandozza szám, teljesen megőrjít. Azonban a testi vágyaknak nem adok zöld utat. Inkább homlokom az övéhez nyomom, a szemem lehunyom. Beszívom illatát. Kiengedek egy sóhajt, majd teszek hátra két lépést, ezzel elengedve őt. A testem ellenkezik a távolság ellen, és valóban, ölelni akarom őt, érezni ajkait az ajkaimon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarok ennél is többet, mert szeretném, de úgysem teszem meg.
– Készen állsz? – kérdezem, egyenesen szemébe pillantva.
– Készen állok! – Egyik kezét felém nyújtja. – Nem akarom a boltban történteket újra átélni, de nem ússzuk meg, sőt…
– Sokkal nehezebb lesz!
Úgy érzem, így akarta folytatni. Mivel bólogat, tudom, hogy jól feleltem. Meg fogom kezét, mely kissé nyirkosnak érződik. Izgul, akárcsak én. Még utoljára egymásra nézünk, aztán kinyitja az ajtót. Nyelek egyet. Kezd melegem lenni, de csak akkor érzem igazán, hogy izzadok, amikor Lanai anyjának szeme megtalál.
Az egész szituáció olyan, mintha lassított felvételben történne minden. Lanait elhúzza tőlem, aki rémült szemekkel néz rám, majd anyjára. Az a nő a háta mögé rejti, a keze felemelkedik, és felém lendíti. A szüleim sosem ütöttek meg, így neki sem fogom hagyni. Mielőtt azonban hozzám érhetne, egy másik kéz állítja meg. Nem kell a személyre tekintenem, ugyanis elég a hangja is, hogy tudjam, ki az, aki megvédett.
– Asszonyom! Az erőszak nem megoldás semmire! – Robert állt elém. A hangja kimért, mégis teljesen nyugodt. Tudom, hogy most ennek az ellenkezőjét érzi. – A fiatalok beszélgetni jöttek ide, nem pedig harcolni!
– Kicsit sem érdekel, hogy ez a fiú miért jött! Távozhat is, önnel együtt! – Lanai anyjából csak úgy ömlik a harag.
– Anya…
Törékeny hangja hatására az egész testem megfeszül. Valami ismeretlen érzés kerít hatalmába. Egészen apró, de folyamatosan növekszik, szinte másodpercenként. Olyan előérzetem támad miatta, ha nem teszek semmit, vulkánként tör ki belőlem, fogalmam sincs, milyen következményekkel.
– Nem fogok könyörögni, inkább a gyerekek helyett beszélnék! – Robert kihúzza magát. Büszkeség árad belőle. Még sosem láttam ilyennek. – Ha ez a két lélek nem lehet együtt, az egyikük sorsa a halál lesz!
Rideg szavaitól megremegek, a korábbi érzésem pedig lassan múlik el. Egy sóhajt préselek ki magamból. A ránk telepedett csend kiakasztó, de hogy megszólaljak, arra senki sem tudna rávenni.
Az óra kattogására eddig fel sem figyeltem, ahogy arra sem, mennyire izzadok. Pedig csak egy helyben állok. A levegőben szálló por most jól látszik, köszönhetően a nap sugarainak, melyek bevilágítanak a házba. Lépések hangjára leszek figyelmes, majd egy kéz csúsztatja sajátját az enyémbe. Azonnal összeszorítom, végül számhoz emelem, hogy érinthesse bőrét. Tekintete szinte megigéz, olyannyira, hogy szívesen karolnám át, majd csókkal jutalmaznám. De most ez lehetetlen.
– Hogy merészel ekkora hazugságot állítani? – Lanai anyjának hangja ránt vissza a valóságba. – Még hogy a halál lesz az egyikük sorsa? Milyen csalárdság jár a fejükben? Ha azt hiszik, hogy ezután odaadom a lányom, akkor nagyon tévednek!
Nem ismeretlen számomra a makacsság, de ezt a fajtát már nem tudom hova tenni. Képtelen megérteni, a lánya élete a tét. Robert ismét kihúzza magát, majd felém fordul. Egy halovány mosoly jelenik meg arcán.
– Gyere, Zayan! Mi elmegyünk! – Határozott léptekkel indul az ajtóhoz. – Ha a szavaknak nem hisz, majd az eseményeknek már fog! Ha azután sem képes felfogni, akkor komoly gondok vannak a fejében!
Hogy kihez intézi szavait… A nőnek, vagy nekem… Fogalmam sincs. Lanai megszorítja kezem, hisz mindketten tudjuk, hogy ez nem túl jó ötlet. Sokkal inkább szörnyű. Robert viszont kitárja az ajtót, sürgető szavakat intéz felém.
– Sajnálom! – suttogom Lanainak. Eleresztem.
Nem nézek a szemébe, mert félek attól, hogy milyen érzés ül ki rá. Elképzelésem van róla, és az elég is.
Amint csukódik az ajtó, Robert elsétál a következő házig. Ott megáll. Természetesen mellette kötök ki. Elmondása szerint, csupán elég lesz pár perc, de ő tovább tartana távol a lánytól. Fél óra. Annyi pont elég ahhoz, hogy Lanai rosszul legyen.
><><
Fél óra kínzás után, már az én idegeim sem bírják. Lanai mellettem kell, hogy legyen. Csak én vagyok képes arra, hogy megnyugtassam. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez az átok miatt van. Anélkül nyugodt életet élhetne, a fájdalmak okozta kínok nélkül. Bár ostoba lennék, ha azt hinném, semmi sem okozna neki fájdalmat. Az átoknak köszönhetően ez rosszabb.
– Meddig kell várnunk még?
– Tudom, hogy te sem élvezed, de talán így az anyja felfogja a dolgokat. – Egyik kezével megdörzsölte tarkóját. – Valamilyen szinten könnyebb dolgom volt.
– Rákérdeznék, de Lanai fontosabb! – Hirtelen indulok vissza a házhoz, de megállít.
– Mielőtt betörnénk oda… Ha az anyja ellenkezik, nos, arra van egy megoldásom. Ám áldozatokkal jár, és rettentő nehéz lesz.
– Mire gondolsz? – fordulok felé. – Mit kellene tennünk?
– Megértem, ha kétségbeesett vagy, de jelen pillanatban józannak kell lenned! A helyzet megköveteli.
Lélegzetvisszafojtva várom szavait, és azoknak súlyát. Kellemetlen lesz, vagy fájdalmas? Tudnak a szavak egyáltalán fájni? Teljesen mindegy, mert beszűkűlt tudatom csak egy lány körül forognak.
– Annak idején nekem nem adódott esélyem a szökésre, de nektek igen. – Tekintete a távolba mered, mintha visszaemlékezne a múltjának azon részére. – Veletek tartanék, de nem nagyon mehetek el ebből a városból. Ellenben, tudok valakit, aki vigyázna rátok.
– Elég sok indokot tudnék mondani arra, hogy ez miért kockázatos.
– Valóban! – Mosoly jelenik meg száján, a pillantása pedig megtalál. – De ezt mondtam is. Nehéz lesz! – Megköszörüli torkát. – Menjünk vissza, ne kínozzuk a lányt!
A mondat, amire vártam.
Ahogy nyílik az ajtó, úgy tárul elém, egy számomra igen szörnyű látvány. Lanai a földön, anyja karjában. A szeme lehunyva, zihál, s mintha nem ebben az életben lenne. Nem foglalkozva senkivel, térdelek le mellé. Robert nagy nehézségek árán, de elvonszolja a tiltakozó nőt. Olyan heves, mégsem rémiszt meg sem a hangja, sem a szájából ömlő szavak sokasága. Számára ez a fél óra nem ért semmit, és félő, hogy ha elmagyaráznánk neki, akkor sem menne bele semmibe.
Lanait karjaimba veszem, felállok, ügyelve arra, hogy ne ejtsem le. Korábban szaporán vette a levegőt, de olybá tűnik, hogy megnyugodott végre. Szeme lassan nyílik ki, mikor megpillant, mosoly jelenik meg száján. Erőtlen, fakó, mint aki a halálán van. Soha többé nem akarom így látni. Ennek a törékeny, aranyos lánynak szüksége van rám. Mindent megteszek, hogy megvédjem. Ha kell a saját szüleitől is. Ám mielőtt bármit is mondanék, kilépek vele a házból, felkészülve minden rosszra, ami ránk vár a jövőben.
><><
Több, mint egy óra is eltelt már. Robert még mindig távol van. Az aggodalmaim egyre erősebbek. Lanai anyja nem hagyja, hogy a lánya eltűnjön az életéből, ráadásul azzal, akit tiszta szívből gyűlöl. Elszökhetünk, azonban, hogy annak milyen ára lesz, nem tudom. A legrosszabb ebben, hogy más lehetőséget aligha látok magunk előtt. Milyen kegyetlen a sors, hogy erre kényszerít.
Tapasztalatlanok vagyunk, így az élet; különösen az átok miatt, megnehezíti a dolgunkat. Ha el is megyünk, segítséget ugyan kapunk, mégis annyi mindent kell a hátunk mögé száműznünk, hogy jobb nem belegondolni. Talán a jelenre kellene koncentrálnom. Arra, ami most fontos, ami a kötelességemmé vált. Hogy mit hoz a holnap, nem számít. Ha ostoba gondolat is, a jelennek akarok élni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó