Bogi
Az első személy, akit meglátok ezen a szerdai reggelen, a tesi tanárom. Nem vágytam az újbóli találkozásra, tekintve az előző nap eseményére, és arra is, hogyan váltunk el. Ugyanakkor tudom, hogy esélyem sincs elkerülni őt. Már csak azért sem, mert egy héten kétszer tart órát az osztályomnak.
A bejárat előtt álldogálunk, mit sem törődve a többi diákkal. Nem bámul, ahogy én sem őt. Ennek ellenére olyan érzést tuszkol belém, mintha rajtam kívül senki mást sem venne észre. Ezt hátborzongatónak találom. Semmi rosszat nem tett pedig, amiért az ellenszenvemet érdemelné. Mit sem törődve mindezzel, elsétálok mellette, és kinyögök egy köszönést. Viszonozza is, azonban úgy hiszem, akarna még valamit, mégsem mondja ki. Talán tudja, nem is teheti.
Belépek az ajtón, mely nyikorogva nyílik ki, elém tárva az aula teljes egészét. A hangzavar már oly megszokott. Ilyenkor tűnik fel mindig, hogy az iskola él. És én is részese vagyok, még akkor is, ha nem foglalkozik velem senki.
Az első órám terme felé megyek, ami matek lesz. Fent van a második emeleten, így a lépcsők felé veszem az irányt. Ahogy lépkedem egyre feljebb, valaki megállít úgy, hogy megragadja a csuklómat. Kissé ijedten fordulok vissza, míg szabad kezem a korlátra helyezem, csak hogy ne essek hátra. Enyhe meglepettség látszódik arcomon. A szorításból arra gondoltam, hogy Gergő az, viszont csak Bálint megszeppent arcával találkozom. Nem is értem, egy érett férfi kéz mégis más, mint egy fiúé, aki még épp érésben van.
– Ne haragudj! – elengedi kezem. – Az exem üldözőbe vett, és arra gondoltam, hogy talán veled lerázhatnám.
– Kétlem, hogy ez jó ötlet lenne! – És kedvem sincs színészkedni. – Ne haragudj, de keress valaki mást!
– Kérlek, Pápaszem!
Válasz nélkül fordulok meg. Ígyis-úgyis nemet mondanék, de ezek után felejtse is el. Futó léptekkel megyek feljebb, és feljebb a lépcsőn, a hátam mögött hagyva őt. Ha képtelen kedvesen szólítani, akkor inkább sehogy se tegye.
Az emeletre felérve, észreveszem, hogy a terem nyitva. A tanárnő aligha szokott itt tartózkodni ilyen hamar. Gondolatban megvonom a vállam, inkább bemegyek. Illedelmesen köszönök, közben a helyemre battyogok, de valami megtorpanásra kényszerít. Egy rózsa, ami a padomon díszeleg. Meglepetten lépkedek közelebb a helyemhez. Táskámat a földre helyezem, míg a virágot a kezembe veszem. A nőre pillantok.
– Nem tetszik tudni, hogy ezt ki tette ide?
– Sajnálom, de nem! – Sejtelmes mosolya rögtön elárulja, hogy igenis tudja. – Egy pillanatra el kell mennem, de csengetésre vissza is érek!
Ahogy magamra maradok, arcomhoz emelem a rózsát. Élénk vörös színe lenyűgöz, akárcsak az, hogy tüskéi nincsenek, könnyen érinthető. Illata ugyan van, de korántsem erőteljes. Óvatosan leteszem a pad sarkára. Akárki is tette ide, megbeszélte a tanárnővel, így ez értelmet ad annak, hogy ilyen korán itt volt. Velem ellentétben, ő tudja, hogy ki tette ide a virágot. Hogy én magam kíváncsi vagyok-e rá? Fogalmam sincs. Talán jobb, ha titok marad. Idővel kiderül. Egyelőre maradjon csak titok.
><><
– Csak nem titkos hódolója akadt?
Kérdésével, valamint váratlan felbukkanásával megállásra késztet. Felé fordulok, miközben igyekszem nem közel állni hozzá. A bejárati ajtónál azért nem szűk a hely, de most valahogy úgy érzem, kis helyiségbe szorultunk, ahonnan nincs kiút.
Amint ránézek, feltűnik a mosolya, melyet csak nekem szán. Kissé lever a víz, ugyanis nem vagyunk kettesben, így furcsállom a viselkedését. Vajon egy külső szemlélő mit láthat? Hogy őszinte legyek, nem akarom tudni. Amiben biztos vagyok, hogy el akarok menni, ugyanakkor bunkó sem szeretnék lenni.
– Ha így is van, nem hiszem, hogy önre tartozik!
– Igaz! – kuncog egyet. – Csupán csak érdeklődtem. Nem szeretném felzaklatni!
– Nem kell aggódnia! Nem zaklatott fel semmi!
– Hát – hajol kissé közelebb –, engem van, ami felzaklat!
Lehelete csiklandozza arcom, a testem megfeszül, a szívem hevesebben kezd verni. Átható tekintettel néz egyenesen a szemembe. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Ebben a pillanatban miért érzem úgy, hogy semmi akadály nincs közöttünk? Arról nem is beszélve, hogy ha még közelebb jön, esélyt adna egy csókra. Elhúzódnék. Minden bizonnyal.
Azonban egy ajtó csapódás miatt ő kényszerül erre. Amint felegyenesedik, és elfordítja fejét, megfordulok, hogy kiléphessek az épületből. Iparkodva lépkedek, szinte már futok. Úgy érzem magam, mint aki menekül, s talán így is van.
Őt mi zaklatta fel? Vagy… Inkább ki?
Lehetetlen, hogy rólam legyen szó. Hisz mit tettem? Nem ismerjük egymást, bár az vitathatatlan, hogy felkeltettem az érdeklődését. Valahogy.
A Csónakázó-tó felé veszem az irányt, ahol leülök egy padra, miután táskámat leveszem. Hátamat a fa léceinek döntöm, lehunyom szemem. A rózsát magam mellé helyezem. Veszek egy mély levegőt orromon keresztül, amit onnan is engedek távozni. Egy pillanatra… Egy pillanatra képes volt lenyűgözni. Megbabonázott, mindenféle varázslat nélkül, és én hagytam magam. Még a csók is eszembe jutott. A szívem is hevesen vert. Nem értem. Ez teljesen új, ijesztő, kis mértékben pedig édes. Édes…
Az arcomba forróság szökik. Kinyitom a szemem, ám váratlanul ér annak a személye, aki előttem áll. Morcos, vagy dühös, tudom is én. Mit ártottam neki, hogy folyamat ezt a tekintetet kapom tőle? Különösebben nem izgat, talán csak egy kicsit. Meglehet, nehezen viselem, ha valaki nem kedvel.
– Mit szeretnél? – kérdezem, kissé lekezelően.
– Mi van közted és a tesi tanár között? – Kezeit összefonja mellkasa előtt. Szeméből árad a düh.
Azonban a kérdése engem is idegessé tesz. Honnan jött ez neki? Hirtelen állok fel, lépek hozzá közelebb, kikövetelve a szemkontaktust.
– Mit képzelsz magadról, hogy kérdőre vonj? – szorítom ökölbe kezeim. – Ha így is lenne, semmi közöd nem lenne hozzá!
– Valóban! – Tesz felém egy lépést. – De eszemben sincs hagyni, hogy valami olyanba bonyolódj, amivel elcseszed az életed! – Egy újabb lépést kezdeményez felém.
Én is lépkedek, azonban hátra. Mikor megérzem a padot, akaratlanul leülök. Képtelen vagyok feltekinteni rá, de úgy dönt, álldogálás helyett guggolni szeretne. Két pislantás között, már le kell néznem, noha nem annyira. Az első kérdés, ami megfogalmazódik bennem: Miért aggódik értem? A második: Miért beszél hozzám, amikor eddig elkerült? És végül a harmadik, ami talán a legfontosabb: Mindig is ilyen szemmel nézett rám?
Vagyis… Szürkéskék írisze szinte azt sugallja, hogy nem vagyok közömbös neki. De ez képtelenség, hisz tudom, utál. Vagy csak szimplán hidegen hagyom. Tenyeremet a fára helyezem, hogy hátracsússzak, ezzel növelve a távolságot. Keze váratlanul kerül a pad szélére, hogy ezzel csökkentse azt, amit én növelnék. Farkasszemet akar játszani, vagy ki akar oktatni, esetleg másról van szó? A fene se tudja, de… Hatással van rám, pont úgy, mint tegnap, a tesi órán.
Szólni akarok, de képtelen vagyok kiengedni ajkaim közül bármit is. Semmilyen hang nem érkezik. Elnémultam, és csak a tekintetét figyelem. Mellkasom lassan jár fel, majd aztán le. A szívem túl izgatottan ver. Nyelek egyet, miközben próbálom összeszedni magam.
– Megkérdezem még egyszer! Van valami közted és a tanár között?
Kérdése azonnal észhez térít. A másodpercekkel ezelőtti érzések mennek a kukába. Ha csak egy pillanatra is, de… Tetszettek. Azonban a haragom visszatért, és vissza szeretne vágni, a hazudozás azonban nem kenyerem. Emiatt pedig maradok az igazság mellett.
– Nincs semmi! – Ahogy felállok, kezemmel lökök rajta egyet, ezzel kényszerítve, hogy hátráljon valamennyit. – De ha mégis, az nem rád tartozna!
A hátamat mutatom felé, hogy táskámat felvegyem. Amint a helyére kerül, a rózsáért nyúlok. Válasz nem érkezik tőle, így lezártnak tekintem ezt a valamit, ami minden volt, csak beszélgetés nem. Az iskola irányába indulok el, mit sem törődve vele. Másodjára éltem át valamit, de mindkettő kiábrándítóan ért véget. Az egyetlen jó dolog a mai napban, az pedig a virág, ami a padomon várt reggel.
Tudni kell örülni a kicsinek is. Főleg, ha más már nem jut. Ha úgy vesszük, ez is valami. Mégis… Hiába áltatom magam, hangulatban eléggé rossz szinten mozgok. Ebben a pár percben megdobogtatták a szívem, előcsalva ezzel olyan érzéseket, melyeket nem tapasztalhattam eddig. Tetszett, még akkor is, ha az egyik tiltott, míg a másik félreértett. Egy picit értékesnek, és lánynak éreztem magam. Ez talán nem probléma. Ugye?
– Bogi! – Hangja megállásra késztet. Olyan gyengéd, mintha vigasztalóan simogatna, pedig hozzám sem ér. – Ne haragudj!
Csak egy pillanatra fordulok felé. Válasz helyett egy mosolyt küldök számára, de nem várom meg, míg viszonozza, inkább folytatom az utat a buszmegállóig.
><><
Általában mindig felkészülök, legyen szó bármiről is, de ezen a csütörtöki reggelen valami olyan tárul elém, amire kicsit sem számítottam. Gergő ugyanabban a buszmegállóban áll, ahol én is. Ugyanarra a buszra fog felszállni. Csupán az ülőhelyünk lesz más. Ameddig nem vesz észre, addig nincs gond. Nyilvánosan nem tesz semmit, ami kényelmetlen lenne. De nem ez az, ami igazán zavar, hanem a reakcióm. Miként fogok viselkedni, ha újra közel kerül hozzám? Mit teszek, ha ismét úgy néz a szemembe, amitől megremeg a szívem? Kicsit sem hajt a kíváncsiság. Inkább egy táblára terelem a figyelmem, melyen a buszok menetrendje látható. A sajátomat igazán jól ismerem. A többit nem volt lehetőségem megtapasztalni. Talán majd egyszer.
– Jó reggelt, Boglárka!
Egy nagyobb dobbanás. Félve tekintek fel rá, miközben fejemben lejátszódik az előző nap azon pillanata, mikor olyan szempárral nézett rám, ahogy azt most is teszi.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia!
Na végre, tudok ide is hozzászólni :D
Ez a rész is nagyon jó lett. Ha valaivel kapcsolatban olyan érzése van az embernek, mint Boginak Gergővel, akkor az mindenképpen "red flag", aze mber megérzi, ha valaki úgymond veszélyes. Kíváncsi leszek, hogyan alakítottad tovább az eseményeket az előző változathoz képest :D
Carly