Valamikor 1752-ben…
A nő nagy pocakkal ült le a fából készült székre. Egy hónap választotta el a születéstől, mely napot mégsem várta úgy, ahogy eltervezte. A boszorkány rájuk tette az átkot, melytől mély bűntudatuk támadt. Ki kellett volna oltaniuk a vérvonalat, ám vágytak egy gyermekre, a saját életüket pedig féltették. Tudták jól, hogy kockázatot vállalnak, mégis megtették. Visszaút számukra nem volt. Vállukon cipelték a terhet, tisztában voltak azzal is, hogy a jövőben lévő emberek életét tették kockára döntésükkel. Hibáztatni őket lehetetlennek tűnt, hisz a szerelem tartotta össze szívüket, valamint érzéseiknek gyümölcse. Azonban egyikük sem sejtette, hogy van még más is, amivel hatással lehetnének a világra.
A jelenben
Kimondtam egy olyan szót, mely mély jelentéssel bír. Tisztában vagyok azzal, hogy korainak vélhető, és lássuk be, az is. Azonban szüksége van rá, hisz tekintetére kiül az érzés. Kipirult arccal néz rám, miközben kék szeme ragyog, de ott bujkál a bánat is. Velem ellentétben neki sokkal nehezebb, de együtt talán túl lendülünk ezen. A támasza szeretnék lenni, nem pedig az elrablója, pedig ilyesmi eszébe sem jutna.
– Komolyan így érzel, vagy csak a helyzet miatt mondod? Ne értsd félre, kérlek! – Bal kezét melle fölé helyezi, ahol a szíve van. – Neki nagyon is jól esik! Jobban, mint ahogy el tudod hinni! De nem ismerjük egymást eléggé, ettől függetlenül köszönöm!
– Az enyémre is hatással van, szóval ezzel nem vagy egyedül. – Enyhén rászorítok kezére. – Emellett képtelen lennék ilyet hazudni, ha nem érezném igaznak.
– Ha már az őszinteségnél tartunk, bár nem terveztem elmondani, de korábban különös érzés volt bennem.
– Mi? – Kérdésem közben csak rá figyelek, persze utána is.
– Nos, tudod… – Kipirult arcát elfordítja, így nem látom a reakcióját. – Amikor a szobádban voltam, az jutott eszembe, milyen lenne, ha komolyan szeretnél.
– Úgy gondolod, hogy csak az átok miatt érezzük azt, amit?
– Hogy őszinte legyek, nem tudom. Talán. – Pillantásával megtalálja tekintetem. – Ha belegondolsz, nem is tudjuk, mit szeret a másik. Tudom a neved, te is az enyémet, de ez kevés. Tulajdonképpen idegenek vagyunk.
– És ha az átok nem lenne, nem tudnánk a másikról – fejezem be gondolatmenetét. – Van benne valami, de ha szeretnéd, hogy valós érzéseink legyenek, akkor elkezdhetjük most is.
– Hamarabb csókolóztunk, mint egymással beszéltünk! – Kijelentése nyersnek hathat, de mosolya mást sugall. – Hozzáteszem, még sosem csókolt meg senki.
– Emiatt viszonyítási alapod sincs, hogy vajon ki is csókol jobban.
Csilingelő nevetése nyugodtabbá teszi a légkört, amire szükségünk volt, hiszen tapintani lehetett a feszültséget. Egy kanyar után megállunk, így úgy hiszem, megérkeztünk a reptérre. Nem figyeltem, merre tartunk, így kicsit meglep, hogy máris itt vagyunk. Amint kiszállok, Lanai oldalára sétálok, kinyitom számára az ajtót. Keze után nyúlok, de csak addig, míg segítek neki kiszállni. A sofőr kipakolja a csomagjainkat, majd a kezembe nyomja a jegyeket. Kíváncsi vagyok, hogy Robertnek mennyi gondja lehetett velünk. És vajon mennyi lesz még?
– Készen állsz, Lanai? – nézek rá.
– Igen! – Kijelentése határozott.
><><
Még sosem ültem repülőn, mégsem érzem úgy, hogy félnék. Velem ellentétben Lanai másképp érez, ugyanis úgy markol kezemre, mintha már zuhannánk. Talán ha beszélgetünk, el tudom terelni a figyelmét.
– Mi az, amit a legjobban szeretsz csinálni? – Értetlenül néz rám, bár ott bujkál tekintetében a félelem is, majd valami átsuhan rajta.
– Nincs különösebben kedvelt tevékenységem. Bármivel le tudom magam kötni. – Enyhít a szorításon, ami kezemet éri. – Veled mi a helyzet?
– Szeretek olvasni. Talán túl sokat is. Egész eddigi életem során rengeteg könyvet bújtam. – Persze egyik sem szórakoztató regény volt. Számtalan könyvet lapoztam át az átok miatt. De erről nem kell tudnia.
– Egy kicsit irigyellek! Nekem nem volt lehetőségem erre. A tankönyvek pedig szerintem nem játszanak. – Egy újabb gyönyörű mosollyal jutalmaz, azonban pillantása másra terelődik.
– Elnézést! – Egy légiutas kísérő lép a székem mellé. – Szolgálhatok bármivel, ami a kényelmüket biztosítaná? – Őszinte mosolya igazán pozitív hatással van rám.
Lanaira pillantok, aki csak megrázza fejét.
– Nem kérünk semmit, köszönjük!
– Rendben! Legyen kellemes útjuk!
Megköszönöm, aztán minden figyelmem a lánynak szentelem. Az ovális ablakon bámészkodik kifelé. Az alattunk lévő táj egy város, ami ilyen magasságból igazán picinek tűnik. Emellett a felhők is eltakarják valamennyire. Összességében lenyűgöző látvány tárul elénk.
– Szerinted milyen életünk lesz? – Hirtelen jövő kérdése meglep.
– Egyelőre ötletem sincs, de bízom abban, hogy nem lesz gondunk. Ha összetartunk, megoldunk bármit!
– Tudod, igazán lenyűgöző vagy! – Ábrándos tekintete, bár ez különös, de megdobogtatja a szívem. – Magabiztos, határozott, mindig tudod mit akarsz tenni! Bárcsak én is ilyen lennék!
– Mindezt miattad! – Ilyet még sosem tapasztaltam, de késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam. Csakhogy sem a hely, sem az idő nem a megfelelő. A vágy viszont felemésztő hatással van rám. Az sem segít a helyzeten, ahogy néz.
– Miattam? – Ajkai szétnyílnak, tekintete őszinte. – Ennyire különleges vagyok? Most mondhatod, hogy igen, hiszen az átok összeköt, ami eléggé lerombol mindent, de ha nem vesszük figyelembe… Akkor valóban különlegesnek érezhetem magam!
– Hidd el, hogy az is vagy! Átok ide, vagy oda!
Van az a pillanat, amikor úgy érzed, cselekedned kell, hiszen a szavak már feleslegesek. Nálunk ez most jött el. Érzem magunkon, hogy vágyunk valamire, ami talán az érintés. Türtőztetnem kell magam, hogy ne érjek hozzá, de ez igazán nehéz, mert vágyom arra, hogy érezzem bőrének puhaságát. Ahogy ajkainak ízére is áhítozom, és biztos vagyok benne, ő is ugyanazt érzi.
– Zayan… – Nevem óvatosan kúszik ki szájából. Tudom. Nagyon is jól tudom, mit akar.
– Ne mondj semmit, kérlek! – Kezem felemelem, hogy mutatóujjam ajkaira nyomjam. – Ugyanazt érzem, amit te! – Hívhatjuk ezt szexuális feszültségnek is. A legrosszabb pillanatban jött, kínzó, fájdalmas, de mégis rohadtul jó. Elképesztő érzés, de mégis képes felbosszantani. Nem tehetünk semmit, hogy elmúljon. Itt nem.
Szapora légzése csak nehezít a helyzetemen, különösen azért, mert lehelete csiklandozza ujjam. Ó, Lanai… Óvatosan érinti kezem, hogy elhúzza szájától.
– Nem fogok mondani semmi olyat, ami felzaklatna! Ez az egész, amit érzünk… Nekem is új, ahogy neked! Egy kicsit ijesztő is.
– Lanai…
– A gondolattal azért eljátszanék. – Elenged egy félmosolyt.
– Mire gondolsz? – Nagyjából sejtem, de be kell látnom, ez rohadtul korai lenne.
– Azt hiszem nem kell kifejtenem! – Suttogóra fogja. Kezét az enyémbe fonja. – Nem vagyok könnyelmű, nem fogom az átokra. Mindent nem lehet.
– Azt hittem, előbb ismerkedünk – húzom mosolyra szám.
– Persze! – Fejét vállamnak dönti. – Nem is állt szándékomban semmi, ami még korai. Tudom kezelni a helyzetet!
– Ahogy én is!
– Csak…
– Nehéz!
Különös hatással van rám, hogy képesek vagyunk befejezni egymás gondolatait. Egyetlen könyvben sem olvastam ilyesmiről. Azt tudom, hogy voltak olyan emberek, akik képesek voltak bizonyos dolgokra, de az összhang hiányzott mindegyiknél. Az is lehet, hogy nem foglalkoztak különösebben az átokkal, csak megélték. Talán, én csak nem megélni akarom.
><><
Miután leszálltunk, egy férfi várt minket, akinek egy tábla volt kezében a nevünkkel. Lanai kezét megragadva lépek hozzá. Magas, vékony, rövid haja olyan, mint az ötven éveseké, ellenben tekintete határozott, túlságosan is. Frank ellentéte, akin néha látni lehet az élet gondjait. Ez a férfi nyugalmat áraszt.
– Sziasztok! – köszön előre. – Lanai, és Zayan?
– Mi vagyunk! – Próbálok olyan magabiztos kisugárzást magamra erőltetni. Kevesebb sikerem van, de talán senkinek sem tűnik fel. – Frank küldött ide!
– Igen, mindenről tudok! – A táblát a falnak támasztja, hogy egyik kezét felém nyújtsa. – Hector Lawson vagyok! – Kezének szorítása igen erős. Benne van minden, amitől kiráz a hideg. – Elmegyünk a házamba, ahol megpihenhettek! Természetesen beszélgetni is fogunk, szóval készüljetek fel! – Miután elenged, elindul a kijárat felé, ám egy pillanatra megtorpan. – Ami a csomagjaitokat illeti, a házamba érnek, szóval nem kell aggódnotok amiatt! – Szavai után újra elindul.
Lanai ugyan megszorítja kezem, mégis magam után húzom. Ettől a pillanattól kezdve figyelnem kell. Jobban mint eddig, hisz ennek a lánynak az élete tőlem is függ. Kétszer jobban kell nyitott szemmel járnom. Minden apró mozdulatra úgy kell néznem, hogy ne bizakodjak túlzottan. Emellett pedig, ami talán a legfontosabb, hogy a közelemben kell tartanom. Minden más csak mellékes. Lanai élete olyan értékes, akár a sajátom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó