Bogi
A nap lágy sugarai világítanak be abba a kórterembe, ahol éppen vagyok. Miközben én szívesen tölteném az időmet az ablakon túli világban, mégsem tehetem meg. Csak sóvárogva nézek a városra, ami elém tárul. A szél enyhén fúj, így gondolom hideg lehet ma is. Az orvos már járt nálam, és haza is engedne, de ő is tudja, vendégeim lesznek. Eszembe sem jutott, hogy a kollégiumi szobámban fogadjam őket. Így utólag talán jobb is, hiszen ki tudja, milyen pletykák kelnének útra. A rendőrök látványa nem megszokott a koliban, sem a suliban. Valahogy egyik helyre sem akarok menni. Talán félek attól, hogy ki mit mondana a hátam mögött. A bélyeget rám tehették, vagy egy cetlit. Teljesen mindegy. Lehet, hogy foglalkoznom sem kellene ezzel, hisz csak feleslegesen agyalok. Az viszont biztos, hogy híre ment annak, ami történt.
Halk sóhajjal fordulok az ágy irányába, de egy lépést sem teszek felé. Az érzések csak úgy cikáznak bennem. Mindenféle, mégis érzékelem, hogy az arcomba forróság kúszik. Tisztán érzem, ahogy a szívem életre kel, noha eddig is dobogott ott a helyén. Elérzékenyülök. A szememet maró könnyeket kipislogom. Át akarom ölelni, hozzábújni. Szeretném magam körül érezni a belőle áradó meleget, hogy feltöltsön, hogy éreztesse velem, itt van mellettem. Biztosan nem is sejti – bár honnan sejtené –, hogy milyen különleges, hogy milyen szép. Nem csak külsőleg, belsőleg is. Lelkének ragyogása tisztán látható, bár nem tudom, hogy miattam van-e így, de nem számít. Itt van, és úgy hiszem, ez a lényeg.
A jelenléte sokat segít, erőt ad, fellelkesít, miatta különlegesnek gondolom magam. De továbbra sem érzem úgy, hogy képes lennék megcsókolni őt. Ez pedig végtelenül elszomorít. Ha a szívem nem lenne töredezett, most azzá válna. Szokatlan lehet, de a testem mintha kettészakadt volna. Az egyik fele rohanna a karjaiba, míg a másik – mely sötét – bezárkózna. Elrejtené magát, hogy a belőle áradó mocsok ne terjedjen át másra. Hogy ne fertőzzön meg senkit. Ez a fele szörnyű, szabadulni akarok tőle, de képtelen vagyok rá. Ettől pedig tehetetlen vagyok. Úgy érzem, Gergő továbbra is szorongatja a nyakam, ha csak képletesen is. Még mindig itt van, hogy betaszítson abba a burokba.
– Szia! – Lassú léptekkel lép közelebb. Olyan, mintha óvatos lenne. – Hogy érzed magad?
– Neked is szia! – Félve nézek fel rá. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól. De… Az, hogy itt vagy, sokat segít! És ezt nem csak a hamarosan érkező rendőrökre értem. Bár kissé tartok tőlük is.
– Nincs okod félni tőlük! – Kezeit az arcomra helyezi, miközben tekintetében egyszerre játszik az aggodalom, és a nyugalom. Az utóbbival vajon rám akar hatással lenni? Hogy játszódhat le két különböző érzelem egy pillantásban?
– Tudom, de muszáj beszélni nekik arról, ami történt. Ha csak erre gondolok, rosszul leszek!
– Bár elvehetném ezt az érzést tőled! – Homlokát az enyémhez nyomja.
Ahogy a bőre találkozik az enyémmel, megnyugvás kúszik végig rajtam. Le is hunyom a szemem. Használható kezemmel a rajta lévő ruhába markolok. Persze… Amit Gergő tett velem, ahogy a fejét az enyémhez préselte… Az a fájdalom még mindig itt van. Ennek ellenére próbálom kizárni, mert aki velem szemben van; aki a homlokát az enyémhez nyomja, az nem Gergő, hanem Tomi. Az a személy, akit szeretek. Aki miatt úgy érzem, hogy mi ketten egy külön világban élünk, ahonnan kizártunk mindenkit. Minden fájdalmat, keserűséget, bánatot, és kínt. Csak ő, és én.
– Mondhatok valamit? – A szemem továbbra is csukva, így csak érzékelem, hogy bólint egyet. Mielőtt belekezdenék, veszek egy mély levegőt az orromon keresztül, mindössze azért, hogy az ismerős illatát érezzem. Hogy ez az illat átjárja minden porcikámat, hogy bekússzon a bőröm alá, ezáltal örökre ott tartva. Esélyt sem adva a felejtésre. – Gyerekkoromban sokféleképpen képzeltem el a jövőmet. Annyi minden szerettem volna lenni. Álmodoztam erről, és arról is, aztán megjött a nagybátyám, aki behozta azt, ami a szenvedélyemmé vált. Még most is olyan jövőről álmodozom, amiben együtt dolgozom vele. De van egy dolog, amitől ez az egész nem lenne kerek. – Kinyitom a szemem, hogy láthassam az arcát. Szürkéskék írisze még mindig képes elvarázsolni.
Kiejtem azokat a szavakat, amik már egy ideje megfogalmazódtak bennem. Nem nyomta a szívem, csupán a megfelelő alkalomra várt. Ki gondolta volna, hogy az az alkalom most van. Talán mindennek megvan a maga pontos ideje. Türelmesnek kell lenni. Ki kell várni, és ha úgy érezzük, akkor ki kell mondani. Mindenféle kertelés nélkül. Őszintén. A jutalma pedig felejthetetlen lesz.
><><
A rendőrök kedvéért elmesélem az eddig történteket. Újra át kell élnem minden szörnyűséget, amit tett velem. A szavak, a tettek, és az erőszak. Mondanom sem kell, a könnyek hamar jönnek, még csak könyörögni sem kell nekik. Vajon mikor jön el a pillanat, amikor mindez a homályba vész? Képes leszek túlélni addig, vagy teljes mértékben összeomlok, míg már semmi sem marad belőlem? Az utóbbit nem engedhetem meg magamnak, mert vannak olyan emberek az életemben, akiknek számítok, és fontos vagyok. Ő értük kitartok, hiszem, hogy képes vagyok rá. Csak legyek elég erős.
– Így már értem, hogy nekünk miért nem akart beszélni. – Ferenc megköszörülte torkát, aztán tett egy lépést közelebb. – Nos, részünkről ennyi lett volna! Köszönjük az őszinteségét! Arra azonban fel kell készülnie, hogy tárgyalásra kerül majd sor.
Tomi kezét enyhén megszorítom. Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz. Nem is lepett meg, de már előre sejtem, hogy fájni fog. Csak abban reménykedem, hogy az lesz az utolsó alkalom, amikor elmesélem elejétől a végéig az egészet. Utána elfelejthetem. Ha nem is örökre.
– A szüleivel is beszélgetünk, illetve elmagyarázunk számukra mindent, amit fontos tudniuk! További szép napot önöknek!
Azt hiszem, ők maguk is érezhetik, hogy ez igen bizar kijelentés. Mindezek ellenére, biccentek feléjük. Mikor magunkra maradok, úgy bújok Tomi karjaiba, mint egy elveszett lélek. Talán az is vagyok. Lehunyom szemem, bár a szemüveg most eléggé zavar, mégsem foglalkozom vele.
– Hogy érzed magad? – Kérdésem közben fülemet a mellkasához nyomom, hogy hallhassam szívének minden dobbanását. Ez az első, hogy ilyesmit teszek.
– Ezt nekem kellene kérdeznem! – Nevetését egész testemben érzem.
– De most én kérdezlek. Csak… Csak tudni akarom, hogy mire gondolsz. – Jó ötlet volt tőlem, hogy fel könyörögtem az ágyra.
– Ha azt mondanám, hogy remekül vagyok, elhinnéd?
Megrázom a fejem. Egyikünk sincs jól, ezért hazudni felesleges.
– Az igazság az, hogy felfoghatatlanul forr bennem a düh. Elképzelni mindazt, amit veled tett… – Karjait körém fonja. – De igyekszem nem ezen agyalni, csak nehéz, ha közben mardos a bűntudat.
– Nem a te hibád! Kérlek ne magad okold!
– Tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de be kell látnod, közbe léphettem volna.
Várnám, hogy folytassa, de a csend erősen furakszik be a szobába. Ez pedig megrémít, így eltolom magam tőle. Az kicsit meglep, hogy könnyen ki is szabadulok karjai közül. Már mondani akarok valamit, de a szó belémfagy, mert valami olyan tárul elém, amit aligha tudok megfelelően kezelni. Arcát nem leplezi, ahogy könnyét sem, mely végig kúszik hibátlan bőrén.
Sosem láttam sírni apámat. Még a legrosszabb helyzetekben sem tört ki, noha azokból aligha akadt. Az életem során csak egyetlen olyan személy van, akit valaha sírni láttam, és az a valaki itt van velem. Miattam. Gondolhatnám azt, hogy az én hibám, és ha őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell látnom, így is gondolom.
Fáj így látnom őt, mégis meghatja a szívemet, mert az érzései irántam erősek. Ez a bizonyíték, kimondania sem kell azt a szót, hisz ennél erősebben képtelenség lenne. A begipszelt kezemre meredek. Az ujjaim látszanak, így nincs akadály számukra, ahogy engem sem állíthat meg senki. Erős késztetés szorítja mellkasom, már-már ki akar törni bensőmből ez az érzés: hozzá akarok érni.
><><
Tomi
Van az a helyzet, amikor már lehetetlen takargatni az érzéseinket. Nekem nem megy. Képtelen vagyok visszafogni. Gergő a vétkes ebben az átkozott történetben, mégis én magam is hibás vagyok, mert utat engedtem mindennek. Megtörten ülök ezen a rohadt kórházi ágyon, pedig vigasztalnom kellene azt a lányt, aki ilyen rövid idő alatt a mindenemmé vált.
A gondolataimból Bogi ujjai hívnak vissza a valóságba. A begipszelt kezét emeli a magasba, pont azt, amelyiket pihentetnie kellene. Ő mégis makacs módon megerőlteti. Azért, hogy letörölje arcomról a kósza cseppet. Valamiért hagyom neki, és valamiért úgy helyezkedem, hogy az arca közel legyen az enyémhez. Ennél többet nem teszek, mert visszatart az, amit a szemében látok. Talán félelem. Tudom, hogy nem tőlem retteg, mégis rosszul esik.
Akaratunkon kívül került közénk egy szakadék, és nincs egyetlen híd sem, ami átengedne hozzá. De ha építenénk… Nem. Nem egyedül kell ezt megtennem, de a kezdeményezésért felelős akarok lenni. Megteszem az első lépéseket, és idővel csatlakozni fog. Éppen ezért távolodom el.
– Nem akarom – kezdi bizonytalanul –, hogy eltávolodj! – Sérült kezét a mellkasomra helyezi, akárcsak azt, ami ép. – Nem akarok távol lenni tőled! Azt sem akarom, hogy ne érj hozzám! Ha belegondolok abba, hogy semmi sem történik közöttünk, az fáj!
Megrándul a jobb szemem, de ez egy érthetetlen mozzanat. A szívem azonban nagyon is pörög, szinte már képes lenne motorra pattanni, hogy érezze az adrenalint. Bár azt hiszem, azt inkább magamnak akarnám, akárcsak ezt a lányt. Mégis hogyan képes ennyire magába bolondítania? Olyan dolgokra vágyom, amik korábban soha nem jutottak eszembe. De gondolataim egy részét akár meg is valósíthatom. Óvatos mozdulatokkal. Lágy érintésekkel. Mindent úgy, hogy kényelmesen érezze magát, hogy tudja: mellettem biztonságban van. Addig akarom fogni a kezét, ameddig csak szeretné.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó