Bogi
Az első, ami eszembe jut az az, hogy furcsa. Aztán pedig a szokatlan szó társul mellé. Végezetül – bár fogalmam sincs miért –, a szégyen. És mégis miért? Mert a Gergő és köztem lezajlott események a hírekben köszönnek vissza. Számtalan ember tud arról, hogy mit művelt velem. Talán szerencsémre válik, hogy az arcomat nem tudják hozzá társítani. Ez viszont Gergőre már nem mondható el. Bár arról tudomásom sincs, hogy a hozzá hasonló emberek arcát nyilvánosságra hozzák-e. Talán nem is fontos ez most. Az övé azonban egyenesen rám néz, és noha csak pusztán egy fotó, mégis úgy érzem, a lelkemig hatol. Mintha így is figyelmeztetne, hogy csúnyán ellátja a bajom. De nem árthat nekem.
– Ha zavar, kapcsold ki nyugodtan! – Anya ül le mellém a kanapéra. – Én sem akarom annak az alaknak az ocsmány képét látni! – Kezébe veszi a távirányítót, majd felemelve kinyomja. A híradós nő eltűnik, akárcsak Gergő. – Az iskolád igazgatója belement abba, hogy a tárgyalás utánig itthon maradj.
Két választásom volt. Az egyik az, hogy iskolába megyek. Mindezt úgy, mintha mi sem történt volna. A szüleim ezt ellenezték, akárcsak Laura. Tomi számára sem tetszett az ötlet, hogy menjek, így hazajöttem. A másik választás pedig egyértelmű: hazajövök. Úgy vélem, jól döntöttem. Nem csak azért, mert messze vagyok tőle; azért is, mert képtelen lennék nyugodtan végig ülni az órákat. A szertár közelében pedig átjárná minden apró porcikámat a félelem. Erre kicsit sem vágyom.
– Ennek örülök! – Egy mosolyt erőltetek számra. – Jobb lesz így. Egy ideig legalábbis. – Vállára hajtom a fejem.
Ezt mondom, mégis… Hiányzik a megszokott terem, ahol igazán otthon érzem magam. Hiányzik Laura, akárcsak Bálint. Pedig nem beszélgettünk sokat, de sosem felejtem el, hogy megvigasztalt. Szükségem is volt rá.
– Tudom, hogy hiányzik az iskola, ahogy a barátaid is. – Hozzá közel eső kezem az övébe rejti. – Mégis örülök, hogy itthon vagy. Szükséged van a pihenésre! Arról nem is beszélve, hogy apád, és én is nyugtalanok lennénk. – Szaggatottan veszi a levegőt, majd szipog egyet.
– Egy kicsit félek a tárgyalástól – vallom be őszintén. – Mindent újra el kell mondanom, emiatt pedig át kell élnem mindazt, amit tett.
Vajon miért megyek bele mindig ebbe a témába, amikor kicsit sem áhítozom érte? Miért akarom újra, és újra átélni, mikor lezárhatnám végre? Na jó, erre igen egyszerű a válasz: trauma. Traumatizált, meglehet, egy életre. Úgy érzem… Egyedül képtelen leszek megbirkózni mindennel. Még mindig félek, még mindig érzem őt, és ez rohadtul…
– Nyugodtan sírj csak! Ha attól könnyebb lesz.
Gondolkodás nélkül hajtom fejem az ölébe. Úgy teszek, ahogy kéri, vagy mondja. Fáradt vagyok, és korántsem azért, mert nem aludtam eleget.
Laura
Úgy bámulom a tévét, mintha egy csillámos, és igazán rózsaszín dolgot mutogatnának. Pedig ez nem így van, mert a hírekben sosem a jó dolgokról beszélnek. Minden alkalommal a vér folyik ki a fekete dobozból, egyenesen a padlóra. Bár ritka, amikor foglalkozom ezzel, most mégsem bírok félrenézni. Egykori tesitanárunk elcseszett, és gethes pofája mered rám. Gyűlölöm őt. A csicsás énem irtózik annak a gondolatától, amit tennék vele.
Sosem bocsátom meg neki, amit Bogival tett. Bízom abban, hogy a börtönben rohad meg. Ha van igazság, akkor ez így is lesz. Csak azt sajnálom, hogy mindebből semmit sem vettem észre. Szörnyű barátnő vagyok. Figyelnem kellett volna a jelekre, ha voltak egyáltalán. Olyan ügyesen titkolta, túlságosan is ügyesen. Emiatt le kell őt csesznem. Egyáltalán miért nem szólt?
Sóhajtok egyet, majd kinyomom a tévét. Elég volt ebből. A telefonomra meredek, ahol pár el nem olvasott üzenet fogad. Az egyik Bálinttól jött, miszerint szeretne elmenni Bogihoz. Válasz nélkül hagyom. Az elmúlt napokban folyton a nyakamon lóg, és kicsit sincs kedvem hozzá. Viszont értékelem a gesztusát.
A másik Tomitól jött. Üzenetének lényege ugyanaz. Felhúzom lábaimat, hátamat a falnak támasztom. Semmit sem akarok tőle, csupán annyit, hogy barátnőmet boldoggá tegye. Ebben a nehéz helyzetben neki sincs könnyű dolga, de repes a szívem, amiért mellette van, amikor csak lehetősége adódik rá. Bogi talán észre sem veszi, hogy Tomi hogyan tekint rá. A pillantása ellágyul, emiatt pedig bármelyik másik lány próbálkozhatna, esélye sem lenne. Kicsit irigy is vagyok, persze olyankor eszembe jut, hogy kis mértékben sem vágyom kapcsolatra. Az valahogy nem az én asztalom. Jobb szabadnak lenni.
Pillantásom a telómra esik. Lassan kezdek pötyögni. Én is szeretnék elmenni hozzá, így egyértelmű, hogy mi lesz a válaszom. Csupán a pénteki napot kell túlélnem a suliban. Ha rajtam múlna, már most is mehetnénk, de mivel este van, ez így lehetetlen. Elfekszem az ágyamon, a készüléket fejem mellé helyezem. Szeretem a koli szobánkat, mert csajos, azonban most kényelmetlen. Bogi nélkül megöl a magány.
><><
A suli folyosóján van ám élet, ami nem baj. A problémám annyi, hogy egyesek pletykálnak. Jár a szájuk, fecsegnek. Ez pedig felbosszant. Talán ezért marok egy lánynak az arcába, akinek rúzsos ajkai összepréselődnek. Riadt szemmel néz rám, bár látom rajta, hogy szíve szerint megütne. Pechjére erősebb vagyok nála.
– Örülnék, ha nem jártatnád a lepcses pofádat! – Egyik körmömet belevályom arcába. Járok körmöshöz, és szeretem, ha hegyesre van csinálva. Ilyen esetekben jól jön. – Fogalmad sincs semmiről, így hogy képzeled, azt, hogy bármit is mondhatsz, vagy állíthatsz? – Ahol megkarcoltam, ott kiserken a vér. – Mégis kinek hiszed magad, te lotyó?
– Engedd el, kérlek! – Kezét a vállamra helyezi. – Nem megyünk semmire, ha neki rontunk mindenkinek, aki mond valamit az esetről.
– Tudom, de… – Egy sóhaj kíséretében eleresztem a lányt, aki szitkozódva hagy magunkra. A srác felé fordulok. Szőke haja kócos, de kék szeme ragyog, mint mindig. – Hogy viseljem el, hogy lekurvázzák a barátnőmet? Rohadtul nem tudnak semmit, kiszínezik a történteket!
– Hallom én is, miket mondanak. De miben segítünk, ha mindenkinek nekimegyünk? – Tekintetében aggodalom tükröződik. Kedveli Bogit. Talán Tomi miatt. – Apropó… Nem válaszoltál az üzenetemre.
– Nem volt kedvem! – Hátat fordítok neki. – Amúgy is sejtheted, hogy mi a válaszom! Magától értetődő, hogy megyek! – Szívesen hozzátenném, hogy ő kicsit sem érdekel, de bunkó még nem vagyok. Annyira.
A teremben pár fiú már bent van. Az első, ami feltűnik, hogy Tomi sehol, pedig általában ő az első, persze Bogi mindig beelőzte. Kivéve akkor, amikor… Alig észrevehetően megrázom a fejem. Felesleges gondolatok helyett a helyemre megyek. Elő kellene pakolnom, de késztetést erre a cselekvésre aligha érzek, így csak hátradőlök a széken. Bogi mellett akarok lenni, hiszen a balesete óta nem is láttam őt. A drága szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy tanuljak. Csak azzal foglalkozzak. Komolyan… Még csak meg sem hatotta őket az, ami Bogival történt. Miért is lepődöm meg ezen, mikor tudom, hogy szívtelenek. De mindegy is.
– Tomi azt írta, hogy késni fog. Valamint ne faggassam, mert úgysem árulja el az okát. – A szöszi leül mellém, mintha ez olyan természetes lenne. Egy pillanatra felém fordítja telefonját.
– De téged ismerve biztosan faggatni fogod.
– Naná! – Vigyorral a képén bólogat.
– Maximum leharapja a fejed, de te tudod! – Egy aprócska mosolyt eleresztek. Bevallom, engem is érdekel, hogy miért is késik. Lehetséges, hogy Bogi miatt. Ha így is van, én örülök.
Bogi
Felkapok magamra egy szürke pulcsit, valamint egy fekete nadrágot. Mezítláb lépkedek ki szobámból. Tetszik, hogy a csupasz lábam csattog a padlón, miközben először a hideg fa, majd a kő érinti talpamat. A konyhába lépve találom meg a szüleimet, néma csendbe burkolózva. Hát igen… Nincs minek örülni. Vajon ez nevezhető egyfajta gyásznak, vagy túlgondolom a dolgokat?
Apa felemeli fejét az újságból, amit azonnal be is csuk, de észrevettem. Túl feltűnő az a kép, amin az iskolám szerepel. Feri népszerű lett, de sajnos nem pozitív értelemben. Szelíd tekintettel néz rám.
– Jól aludtál? – Kezeit összekulcsolja az asztalon.
– Mondhatni… – Valójában sokáig képtelen voltam lehunyni a szemem. Ezt viszont nem fogom bevallani.
– Szeretnél valamit enni? – Anya egy pillanatra figyel rám, aztán visszafordul a pult irányába. Látni rajta, hogy zaklatott állapotban van.
– Nem. Nem vagyok éhes. – Le akarok ülni, de a lábaim nem mozdulnak. Lefagytam, és ötletem sincs, mit kellene tennem. A szüleim aggódnak értem, én pedig értük. Ilyenkor mégis mi a teendő? Ajkamba harapok, egyik kezemmel megcsípem a másikat, de semmi haszna. Semmi haszna, mert a könnyeim könnyűszerrel törnek utat maguknak.
Hirtelen találom magam apa ölelő karjai között. Már majdnem arra gondolok, hogy ez segít, de hamar rájövök, hogy ez tévedés, hiszen felzokogok. Nem akarok sírni, sem problémát, vagy fájdalmat okozni ennek a két embernek. Mégis úgy érzem, pontosan ezt teszem. Bár lenne esélyem arra, hogy visszafordítsam az időt arra a napra, amikor először láttam meg Gergőt. Akkor messzire elkerülném, lehetőséget sem adva neki semmire.
Késő… Már késő ilyeneken gondolkodni. Csúnyán elkéstem, problémát okozva ezzel számtalan embernek. Egy táblát is akaszthatnék a nyakamba, bűnös felirattal.
Percekig tartó sírás után lassan kezdek megnyugodni. Apa elenged, hüvelykujjával letörli könnyeim maradványait. Homlokomra egy óvatos puszit hint, aztán elenged. Ebben a pillanatban szólal meg a csengő.
– Majd én kinyitom! – A hangom rekedt, szörnyen hangzik, mégsem foglalkozom ezzel. Az ajtóhoz lépkedek, továbbra is csattogva. Mikor kitárom, és szembesülök azzal, hogy ki is áll előttem, nem találom a szavakat. Amiben biztos vagyok, azok az érzéseim.
A hideg levegő megcsapja az arcom, de a lábam is tisztán érzi. Azonban kicsit sem érdekel, hiszen a szívem olyan, mintha életre kelt volna. Ehhez elég csak a látványa. Elég, ha ilyen tekintettel néz rám, átható szürkéskék íriszével.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó