Áhítattal nézte a tengert, mely az őszi viharban hánykolódott. A szél hevesen fújt, bele-belekapva hosszú barna hajába. Az érzései cikáztak, a szíve hevesen vert, és néhány könnycsepp folyt le arcán, egészen álláig. Nem tudta eldönteni, hogy boldog, vagy szomorú. Annyi minden történt vele az elmúlt napokban; így a szürkeségbe borult táj tökéletesen illett a hangulatához; az eső pedig megadta azt a pluszt, ami talán hiányzott volna a képből.

Nem akart a gyerekkorára gondolni, mert az túl szép volt. Mennyivel felhőtlenebb, szinte már szabad. De így, tizennyolc évesen, már fájdalmas, leláncoló. Úgy visszamenne a múltba, hogy gyerek legyen ismét. De nem tehette. Így maradt a beletörődés, annak minden kínjával.

Szerelmes volt, ezt tagadni sem akarta; ám szerelmének szíve valaki másért dobogott. Látni, ahogy csókolóztak; ahogy egymás társaságát élvezték. Mégis… Nem ez volt az, ami sírásra késztette. Sokkal inkább, valami más, ami rosszabb volt, mint hitte. De ott, és akkor, mikor a parton állt, könnyeit törölgetve, nem is sejtette, hogy milyen sötét napok várnak rá. És ő, nem látott a jövőbe.

><><

Zoey magára kapta a szürke pulcsiját. Odakint esett az eső. Szüleitől elköszönt, iskolatáskáját pedig a hátára vette. Ventura esős város, leginkább a hidegebb időszakokban. Ahogy kilépett az ajtón, körbenézett, de nem várta senki. Most sem. Magányos volt, különösen az elmúlt hetekben. Mark minden szabadidejét azzal a fiúval töltötte.

Tudta jól, gyerekkori barátja meleg. Ez nem is zavarta, elfogadta. A közeledés gondolata eszébe sem jutott, azonban önmagának hazudott volna, ha az érzéseit letagadja. Gondolatban sokszor elmondta a fiúnak. Szigorúan, csak a gondolataiban. Félt attól, ha hangosan is kicsúsznak azok a szavak – Szeretlek téged! – a barátságuk szilánkjaira hullana. Zoey abba talán bele is rokkanna. Mark túl fontos; túl értékes. Már-már egy kincs, amit elveszíteni felért a kárhozattal.

A kapucnit fejére húzta, aztán elindult az iskola felé. Az épülethez vezető utat elég volt gyalog megtennie. Sosem ült autóba, buszra sem kellett várnia. Korábban jól teltek ezek a séták, de mióta David az életük részévé vált, magányosan.

Ahogy egyik lába követte a másikat, a körülötte lévő embereket és tájat figyelte. Voltak, akik mosolyogtak, vagy bánatukat leplezték. Egy nála jóval idősebb nő a telefonjával viaskodott. Minden bizonnyal, nem a készülékkel veszekedett.

Zoey inkább felpislantott a szürke égboltra. Nem akarta, hogy rajtakapják, mert bámulja őket. Fel sem tűnt neki, hogy egy pillanatra megállt. Az eső cseppjei kisvártatva nedvessé tették egész arcát. Sírni támadt kedve, de bőven elég volt a parton, nem akart még az utcán is, ahol sokan észrevették volna.

Az iskolába belépve, megcsapta a ricsaj, mely most kivételesen zavarta. Sosem volt érzékeny, vagy talán eddig nem vette észre. Gondolatban vállat vont, aztán folytatta útját a teremig. Az ajtó jobb oldalán Mark álldogált, és a telefonja fölé hajolt. Valami mosolyra késztette, aztán felnézett, így tekintete találkozott a lányéval. Zoey szíve dobbant egy nagyot, ajkai felfelé meredeztek. Lassú léptekkel ment közelebb.

– Jó reggelt! – köszönt lágyan a fiúnak. A szíve vadul dobolt benne. – Hogy telt a tegnap este?

– Jó reggelt! Remekül! – húzta vigyorra száját Mark. – Nem csak vacsorázni vitt, hanem máshova is! Persze volt más is, nem csak séta.

Zoey mindig mosollyal arcán hallgatta, ahogy a fiú lelkesen mesélt. De szíve mindeközben töredezett. Volt, mikor figyelmeztette önmagát, ne érezzen így. Felejtse el, ne is gondoljon rá; esetleg keressen valaki mást, akibe szerelmes lehetne. De minden ilyen gondolata kudarcba fulladt; végül feladta. Önmarcangolás. Rettentően fájó, és kínzó. Utálta az érzéseit, mégis ragaszkodott hozzájuk.

Kis társaságuk hamar bővült, a tejfehér hajú fiú lépett hozzájuk. Egyik kezével átkarolta a másik fiút, míg szemét a lányra emelte. Szemében jól észrevehető volt a harag, amit Zoeynak szánt. Gyűlölte, ám ezt Mark nem vette észre. Persze, hiszen David okosban játszott. A lebukás esélyétől sosem tartott. Talán jó színész volt.

– Jó reggelt, Zo!

Zoey a negédes hang miatt megborzongott. Volt ebben a fiúban valami, ami megrémisztette. Valami hátborzongató. Azonban jobbnak látta, ha nem bonyolódik; nem kerül közel hozzá, mert abból csak ő jönne ki vesztesként.

Elengedett egy hamis mosolyt, és inkább belépett a terembe, egyenesen a helyéig sétálva, a táskáját lekapta magáról, majd leült a székre. Zavarta, hogy legjobb barátja nem javította ki.

Nem Zo a nevem, hanem Zoey.

Mégis a legjobban az bántotta, hogy nem volt képes megvédeni önmagát.

A kapucniját lehúzta fejéről, aztán a táskájából kivett egy könyvet, egy füzetet, és fekete tolltartóját. Utóbbi olyan, mint a henger. Mark, és az ő neve díszelgett rajta. Már évek óta megvolt neki. Különleges tárggyá nőtte ki magát, legalábbis Zoey számára.

><><

Az utolsó órája után, Mark lépett a padja elé. Érezte, és tudta, hogy mostanában kevés időt szentelt a lánynak. Bűntudatot érzett, de a szerelem elvette némileg az eszét. Persze esze ágában sem volt kifogásokat keresni. Ő maga is tudta, hogy kivel töltött több időt.

Szóra nyitotta száját, aztán összezárta. Ezt megismételte még egyszer.

Miért nem jönnek a szavak?

– Valami baj van? – kérdezte aggodalmaskodva Zoey. – Tudod, hogy nekem nyugodtan elmondhatod!

– Persze! – találta meg végre a hangját. – Mit szólnál, ha a mai délutánt ketten töltenénk el?

– Benne vagyok! – lelkesült fel Zoey. Fel is pattant a székéről, összepakolt, táskáját pedig a vállára tette. Egy nagy mosollyal nézett barátjára. – Merre mennél szívesebben?

– Nem tudom – rántotta meg vállát. – Szeretném, ha te döntenéd el!

– Rendben! – egyezett bele. Örömét le sem tagadhatta volna. Kivirult az arca, szinte madarat lehetett volna vele fogatni. – De előbb elmegyek a mosdóba. Addig megvársz?

– Kérned sem kell!

Váratlan mozdulat volt a lánytól, és talán a boldogsága okozta. Egy puszit nyomott Mark arcára, aztán ki is lépett a teremből.

Benyitott a mosdóba, beljebb lépett, hogy kezet mosson, addig a táskáját a földre helyezte. Megnyitotta a csapot, kezét a langyos víz alá helyezte. Nedves kezével elvette a szappant, amit megforgatott tenyerében, majd visszahelyezte.

Mikor újra a víz alá tette szappanos kacsóját, valaki benyitott. Zoey nem foglalkozott vele, csupán akkor, amikor a tükörbe pillantott, majd rögtön az illetőre. A mosoly lehervadt arcáról. Gyorsan elzárta a vizet, kissé megrázta kezét. Néhány csepp a tükrön végezte.

– Ez nem a fiúk vécéje!

– Tudom jól, te szuka!

Közelebb lépett a lányhoz, aki hátrált pár lépést. Egészen addig, amíg a fal meg nem állította. Zoey rémülten nézett fel, a nála fél fejjel magasabb fiúra. Adam szeme furcsa volt. A lány tudta, hogy bajban van. Azzal a tekintettel ölni is lehetett volna. Egy másik dimenzióban talán már holtan esett volna össze. Itt azonban csak egy lehetősége volt. Menekülni. De mielőtt tehetett volna egy lépést előre, Adam megragadta karját, erősen rászorítva, amire Zoey felszisszent.

– Mit akarsz tőlem? – Dühös pillantással próbálta jutalmazni.

– Csak annyit, hogy szállj le arról, aki az enyém!

– Mark nem egy tárgy, te seggfej!

Talán ezzel hibát követett el, talán felidegesítette a fiút. Szeme szikrákat szórt, majd szabad kezével megragadta Zoey arcát. Közelebb lépett, fejét lehajtotta. A lány szaporán vette a levegőt, míg szíve reszketett a félelemtől. Ereinek lüktetését jól érezhette, hiszen az ujjak erőnek erejével nyomultak puha bőrébe. Könnyek mardosták szemét, kissé elhomályosítva David dühvel, és gyűlölettel teli pillantását.

– Ne merészeld még egyszer ezt mondani rám, te kurva! – suttogta szavait, melyek ennek ellenére is hatásosak voltak. – Mark nem megy veled sehova! Megértetted? Békén hagyod! Leszállsz róla! Sőt, még csak rá sem nézhetsz!

Zoey felzokogott, és ahogy a parton, úgy most is potyogtak könnyei. Egyenesen David kezére, aki ezen jót mosolygott. Végül elengedte a lányt, majd nem törődve semmivel, kilépett a mosdóból.

Zoey lassan csúszott le a padlóra. Tenyere alatt jól érezte azt a hideget, amit a kövek bocsátottak ki magukból. David szíve is ilyen. Ebben biztos volt. Rideg, kemény.

Ökölbe szorította kezét, de a sírást nem bírta abbahagyni. Félt. Hát persze, hiszen a fiú erősebb, sokkal. Viszont abba nem mehetett bele, hogy gyerekkori barátját elveszítse. Megrázta fejét. Ebbe beleegyezni? Soha! Mark volt az egyetlen jó személyiség az életében, rögtön a szülei után.

– Igenis… seggfej vagy! – mondta ki hangosan.

Az ajtó újra kinyílt, amire Zoey összehúzta magát. Ezúttal egy lány lépett be. Nem szóltak egymáshoz. Mégis mit mondtak volna?

Zoey összeszedte magát, felállt a padlóról. Pulcsijának ujjával megtörölte szemét, majd orrát, aztán elhagyta a mosdót, miután táskáját a hátára vette.

A tervezett délutáni programból semmi sem lett, hála annak a fiúnak. Egyedül, és magányosan lépett ki az épületből. Már megint.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés