A tanári asztalon egy csokor virág díszelgett. Senki sem volt ünnepelt, csupán az osztály néhány tagja szerette feldobni egy kis színnel a szobát, ahol az életük legtöbb idejét töltötték. Élénk sárga szirmokkal pompázott, és némileg illatozott is. A lányok egy része lefotózta, hogy a telefonjukon sokáig ott legyen, mint emlék.

Zoey a virág elé tartotta készülékét, aztán a fehér gömböt megnyomva, alkotott egy képet. Amint elkészült, helyetfoglalt a padjánál, pontosan az ablak mellett. Odakint esett az eső, szürkévé változtatva ezzel a tájat. Kevin még nem ért be; lehet hogy most is késni fog. Ez valahogy hozzánőtt a fiúhoz. Nem foglalkoztak egymással, csak hébe-hóba váltottak egy-két szót. Valamennyire azért kedvelte.

A terem ajtaja felé fordította fejét. Mark, és David léptek be, kézenfogva. Ez senkit sem lepett meg, hiszen tudtak róluk, nem volt titok. Egyeseknek még tetszett is a dolog. Az iskolában sokan félték bevallani az érzéseiket. Zoey pont közéjük tartozott. Azonban azt már nem leplezte, mikor is érez féltékenységet. Úgysem vette észre senki. Fájt végignéznie, ahogy csókot váltanak. Sajgott a szíve. Bőven elég volt az önmagával folytatott harc, nem kellett még ennek a szerelmi pillatnak a látványa.

Mark, ahogy mindig, most is Zoey elé ült le. David pedig a lány mellé, aki emiatt egész testében megfeszült. Kérdőn nézett a srácra, aki ügyet sem vetett rá.

><><

A fiú sosem szerette az esős napokat. Mostanában mégis szürke minden. Az ő kedve is; emiatt pedig a mellette lévő lányt okolta. Tisztán érezte Zoey félelmét, ez pedig erőt adott neki. Az előző napon világosan elmondta neki, de hiába. Felesleges volt, mert nem értette meg. Talán meg kell ismételnie; újra figyelmeztetni.

A csengő egyszer megszólalt, így minden diák besietett a különböző termekbe. Kevin érkezett meg utolsóként. A helye foglalt volt; de ahelyett, hogy harcolt volna érte, keresett egy másikat. Talán félt, vagy David tekintete húzatta fel vele a nyúlcipőt.

– Miért ültél ide? – kérdezte suttogva Zoey.
– Tegnap figyelmeztettelek! – hajolt közelebb a lányhoz. – Ma úgy látszik, újra kell.

– Egyáltalán nem kell! – meresztette a fiúra, haraggal teli tekintetét. – Már tegnap elmondtam neked, ő nem egy tárgy!

– Felesleges a süketelés! – Megrázta fejét, majd egy pillanatra a vita tárgyára nézett, aztán vissza a lányra. – Annyira a pofádra van írva, hogy mit érzel iránta! De figyelmeztetlek, jobb, ha nem közeledsz hozzá, különben csúnyán megütheted a bokád!

Zoey válaszra nyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki belőle. Vissza akart vágni, érezte, hogy forr a vére a dühtől. De mégis mit mondott volna? Eddig is csak suttogva társalogtak. Nem lehetett hangos; már csak azért sem, mert azzal Mark figyelmét magukra hívták volna. Azonban kiabálni akart, letépni annak a fiúnak a fejét. Keze ökölbe szorult a pad alatt; szeme lángolt, és ugyan soha sem ütött meg senkit, most erős késztetést érzett az iránt.

A csengő ismét megszólalt, amivel a tanár is belépett a terembe, elnémítva ezzel a diákokat. Zoey tudta, hogy David gyűlöli. Ezt az érzést viszonozni fogja. Nem akar félni, és meghúzódni a háttérben, mint egy gyáva nyúl. Ha kell, visszavág majd.

><><

Az utolsó óra végén Zoey Markhoz szegődött, nem törődve David tekintetével. Ő ismerte régebb óta; ő tudott róla mindent; ő hallotta a féltve őrzött titkait.

A fenébe is, hiszen én vagyok neki a legfontosabb.

Mark egy mosollyal nyugtázta, aztán beszédre nyitotta száját. Amit Zoey hallott, attól megrökönyödött kissé. Nem ért fel egy pofonnal, mindössze egy apróbb áramütéssel.

Egy bólintással jelezte, hogy megértette. A termet pedig úgy hagyta ott, mintha egy veszett eb üldözné.

Hát mégsem ő a legfontosabb? Persze, azok ketten egy párt alkotnak, nem töltheti minden idejét a lánnyal. Mégis… Vajon Mark tud arról, hogy David milyen valójában? Ha elmondaná, azzal tönkretenne mindent, ami a fiúk között van. Nem, olyanra nem vetemedik. Sosem tenne keresztbe annak, akit szeret. Inkább vett egy mély levegőt, és kilépett az iskola épületéből.

Az eső kellemes illata csapta meg orrát. A nap enyhén sütött a városra. A fák levelei nedvesek voltak, egy-két csepp pedig a földre hullott. Úgy érezte, szomorúnak kell lennie, mégsem érezte azt. Talán emiatt nem akart hazamenni, valami olyan helyre vágyott, ahol egyedül lehet, de mégsem. Első gondolata a cukrászda, de nem akart édeset enni. Ezen a napon nem. Esetleg a könyvtár. Olyan rég olvasott már bármilyen történetet is. A lábai oda is vitték, miután eldöntötte úticélját.

Jellegzetes szag fogadta a könyvekkel teli helyen. Nem sokan tartózkodtak ott, ami pont tökéletesnek bizonyosodott. Ahhoz a polchoz ment, ahol a fantasy olvasmányok voltak kipakolva. A könyvtár elég nagy volt. Falai mahagóni fából készültek, a sarkokban márvány oszlopok díszelegtek. Minden második sor között székek, és asztalok voltak elhelyezve. Némelyiken ültek is. Ami érdekes a helyben, hogy kávét is lehetett fogyasztani. A téli időszakban teát szintén.

Szeme végigsiklott a címeken, amiből elég sok volt. Azonban egy olyanon állt meg, amiből filmek készültek. A Gyűrűk Ura. Mindig is szerette a sorozatot, olvasni azonban egyszer sem sikerült. Talán eljött az ideje. Megfogta a könyvet, de valaki más is ezt szerette volna kiválasztani. Az illetőre nézett.

Tengerkék írisz pillantott rá vissza. Fekete haja álláig ért, kis orra kissé kitágult. Enyhén szeplős arca morcosnak tűnt. Zoey, ahogy a lányt figyelte, az ugrott be neki, hogy fejének formája olyan, mint az U betű.

Hirtelen rántotta el kezét, szembefordult a nála alacsonyabb személlyel. Egy fél fejnyivel volt csak kisebb. Viszont dühösnek látszott. Egy mérges kis manó – gondolta magában Zoey.

– Ha szeretnéd, elveheted – utalt a könyvre Zoey. – Majd máskor elolvasom.

– Nos, én akartam először, szóval rendben! – Keresztbe fonta kezeit. – Larissa Jefferson vagyok!

– Ó. Én Zoey Williams! Örvendek!

– Ami a Gyűrűk Urát illeti, inkább a filmek mellett maradok! Nem kell képzelegni, látványos, és egy-két fazon igazán helyes benne.

– Mondja ezt egy törpe! – Hirtelen bukott ki belőle véleménye. Mire visszaszívná, késő lenne. Így csak ajkába harapott.

– Mintha te óriás lennél! – vonta fel egyik szemöldökét, végül mosoly kúszott szájára. – De nem haragszom! Ha már így alakult, lehetnénk barátok is. Mégis csak egy suliba járunk!

– De még egyszer sem láttalak! – lepődött meg Larissa kijelentésén.

– Persze, mert azon a srácon kívül senkit sem látsz!

Zoey arcán forróság kúszott végig. Hát ennyire látható lenne? Való igaz volt, hogy nem törődött másokkal. Erre itt ez a különös lány, aki mindössze pár másodperc alatt jelentette ki, hogy barátok lehetnek. Egy pillanatra elmerengett.

Nem lehet egyedül, arra várva, hogy Mark mikor szenteli neki a figyelmét. Az, hogy emiatt szomorú, azzal csak magának árt. Szüksége volt valakire, aki mellett jól érezheti magát. Miért ne lehetne az a lány, Larissa? Kedves személyiségnek tűnt. Miért is ne?

– Szóval, mit gondolsz a Gyűrűk Uráról?

><><

Egy fürdés után a szobájába ment. Nyuszis pizsamába bújt, elfeküdt az ágyán, telefonján megkereste a filmet. Megígérte új barátjának, hogy addig nem alszik el, míg az utolsó képkockához nem ér.

Larissa Jefferson egy tündér, és nem törpe. Egy imádnivaló, cserfes, nagyszájú, aranyos tündér. Aki feldobta a délutánt, akivel telefonszámot cseréltek. Aki miatt megfeledkezett a gyerekkori barátjáról. Bár Mark is elfeledkezett róla.

Egy pillanatra elszomorodott. Mi van, ha egy idő után már nem keresik a másikat? Ennek gondolata fájdalmas lenne. Gyorsan el is hesegette a felesleges érzéseket. Ilyen nem történhet meg. Inkább a filmnek szentelte figyelmét.

><><

Pár képet készített az alvó fiúról. Ezt az éjszakát vele tölti el, még akkor is, ha nem történik semmi. Nem Zoey mellett van, hanem mellette. Az a lány szépen lassan hullik a mélybe. Persze, még nem tett semmit, de már eltervezett mindent. Nem ez volt az első. Ha valaki zavarta, megoldotta. Szépen és lassan őrjítette meg, amíg az illető magától állt félre. Sokat nem kellett győzködnie, elég volt pár olyan tett, amivel ártott annak a fiúnak, és már szaladt is máshova.

Nem is a Mark iránt érzett vonzalom hajtotta, sokkal inkább a Zoey iránt érzett gyűlölet vezérelte. Ártani akart neki, szenvedést okozni. Látni a könnyeit.

Azonban érzett mást is, amit mélyen elzárt magában.

Vett egy mély levegőt, aztán elfeküdt a fiú mellett. Kis ideig figyelte őt. Őt, aki édesen szuszogott. Oly békésnek tűnt.

Vajon meddig lesz a légkör nyugodt? Mikor lépjük át a határt a normális, és a beteges megnyilvánulások között? Gyűlölöm azt a lányt, mert veled mer lenni. És ha úgy ér hozzád, ahogy én, megölöm! De ha te… Mark, ha te érzel iránta valamit, akkor nem tudom, mit teszek veled.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés