Még most is érzem bőrének lágy érintését; hallom hangját, mellyel kiejtette a nevemet ajkai közül. A tekintete áhítattal figyelt, míg a szíve értem dobogott. Kétség sem fér hozzá, az a szempár rabul ejtett. Persze tudom, az átokhoz köthető minden érzés.

– Vajon később ebből lehet szerelem?

Vagy túl naiv vagyok? Nem igazán gondolok erre az érzésre; már csak azért sem, mert kételkedem. Emellett anyám sem örülne neki. Miután hazaértünk, tajtékzott a dühtől. A legrosszabb az, hogy be akart volna zárni a szobámba, de Sarah egy kiadós veszekedés után lebeszélte erről. Úgy örülök, hogy ő itt van. Itt van nekem, vigyáz rám. Bármit elmondhatok neki anélkül, hogy aggódnom kellene amiatt, hogy tovább mondja bárkinek is. Éppen emiatt nem akarom, hogy óvjon. Mert ha így tesz, akkor minden napja azzal telik majd, hogy anyámmal veszekszik. Arról pedig hallani sem akarok.

Amit valójában szeretnék, az Zayan. Látni, még akkor is, ha nem olyan régen váltunk el. Ha anyám nincs ott, megcsókolt volna. Olyan közel volt hozzá; annyira akartam. Még most is erre vágyom, jobban, mint el tudnám képzelni. Ennek gondolata, jóleső borzongással jár, mely végigmegy egész testemen. Ez sokkal, de sokkal jobb, mint a fájdalmak, amik korábban kínoztak. Ugye soha többé nem kell aggódnom azok miatt? Remélem, hogy így van, hogy így lesz.

><><

Az ágyamon hasalok, miközben a levelet olvasom. Nem feledkeztem meg róla, csupán alkalmam nem adódott az olvasására. Sokat nem árulhat el, de meg akar védeni. Tud olyan dolgokról, amikre kutakodás után jött rá. Egy dologban biztos, amit a feladatának is tekint: az én védelmem. Hogy miért kell óvni, arról nem írt egy szót sem.

Az oldalamra fordulok, és elolvasom még egyszer ezt a különleges üzenetet. A nevemet még nem tudhatta, így csak a kedves köszönés fogad. Elárulta a nevét; a múltjának azon részét, ahol a kutakodásairól ír; valamint az átokról is. Az utóbbiról pusztán csak annyit, amennyit én magam is tudtam. Sajnos többet ő sem ismer.

Felülök az ágyon, majd ott is hagyom a pihe-puha párnákat, és takarót. A levelet elrejtem a szekrényem mélyére. Jobb, ha senki sem látja. Különösen az anyám. El kell mennem, hogy találkozzam vele. Vannak kérdéseim, amikre csak ő tud érdemleges válaszokat adni. Emellett, mást is szeretnék. Mindezek előtt azonban, ki kell innen szöknöm. Ennek gondolata eléggé abszurd. Sosem jutott volna ilyesmi az eszembe. De a muszáj, különös dolgokat hoz magával.

Az ajtóhoz lépek, amit lassan nyitok ki. Anya hangja hamar eljut a fülemig. A konyhában van, ahol apával beszélget. Nem akarok hallgatózni, így inkább minél hamarabb a bejárati ajtót veszem célba.

Sarah azonban megállít azzal, hogy velem szembe kerül a lépcső tetején. Kérdő tekintettel néz rám, mintha sejtené, miben is sántikálok. Felsóhajt, aztán kérés nélkül siet le, egyenesen a konyhába. Mindössze pár másodperc múlva már hangoskodás szűrődik ki onnan. Ha lenne időm, ámuldoznék a nővérem miatt. Önként áldozza fel magát azért, hogy ki tudjak menni. Vajon miből jött rá? Nem kellett mondanom semmit. Kissé megrázom fejem, aztán lemegyek én magam is. Minden mozzanatomat halkan teszem meg. Felveszem a cipőt; leakasztom a kulcsot; kinyitom az ajtót, amit lassan zárok be magam mögött, otthagyva a viaskodó családomat.

Nem tudom, hogy Zayan hol lakik, de elég, ha csak a szívemre hallgatok. Korábban már éreztem, mikor is van a közelemben, így rá fogok találni. A házak oly egyformák, de egy kisvárosban ez nem meglepő. Talán csak apró dolgokban térnek el egymástól. Virágok az előkertben, biciklik az ajtók előtt, különböző figurák, más-más postaládák. A különböző családok teszik színesebbé.

Ahogy haladok, a szívem furcsán kezd el verni a mellkasomban. Egy pillanatra visszafordulok, de nem követ senki. Szerencsére. Aggódom Sarah miatt, de folytatnom kell az utat. Közel vagyok hozzá, tudom, és érzem is.

Ahogy egyik lábam követi a másikat, úgy töltenek el az érzések. Már elég messze vagyok a háztól, amelyben élek. Ennyit talán még sosem sétáltam. Nem vagyok fáradt, helyette inkább energiával teli. A boltban lévő dobbanások most visszatértek. Valahol itt van, így megállok. Errefelé már másképp néznek ki az épületek. Nagyobbak; mintha ezzel mutatnák meg: itt már gazdagok élnek. Lassan fordulok körbe, mindegyik házat megnézve. Vajon melyikben lehet ő? Bárcsak lenne egy iránytű a szívemben, ami elvezetne rendesen hozzá.

– Lanai?

A hátam mögötti lágy hang irányába fordulok. A sötét szempár fogad, mely kérdőn pillant rám. Hát itt van – gondolom rögtön magamban. Közelebb lépek hozzá, kezemet lassan emelem fel, hogy aztán puha bőrét érezhessem a tenyerem alatt. Enyhén beledönti fejét. Tekintete találkozik az enyémmel. A külvilág megszűnik létezni körülöttünk. Csak ő, és én. Senki más. Keze a derekam köré fonódik, magához húzva engem. Képtelen vagyok arra, hogy félre tekintsek, de nem is szándékozom így tenni. A szívem izgatottan dobol bensőmben. Testének melege szinte körbeölel; pezseg a vérem, és ég bennem a vágy. Végre itt van előttem, teljes valójában. Nem bírnám ki, ha most elszakítanának tőle. Ahogy írta a levélben, együtt kell lennünk.

– Végre megtaláltalak! – mondom ki váratlanul. – El kellett jönnöm otthonról. Látni akartalak! – Túlzott őszinteségem még engem is meglep.

– Én is így érzek! De mielőtt beszélnénk, megcsókolnálak!

– Nem kell engedélyt kérned hozzá! – fogom suttogóra beszélgetésünket.

– Nem is kértem!

Mielőtt lehunyom szemem, jól eszembe vésem pillantását, mellyel úgy tekint rám, mint egy költő a múzsájára. Keze arcomat érinti, az enyém pedig a hátára kúszik. Nem kell sokat várnom arra, hogy ajkaink érintsék egymást. Oly puha, oly édes, akár a méz. A szívem táncot jár, a testem forró. Nyelve óvatosan tör utat számba, ahol találkozik az enyémmel. Nem szándékosan, de egy kósza hang szökik ki belőlem. Testem az övéhez préselődik. Kissé elfordítom fejem, akárcsak ő az ellenkező irányba. A kezdeti óvatosságot sutba dobta azzal, hogy vadabbul csókol. A nyelve szinte kergeti az enyémet, én pedig elfelejtek levegőt venni; amire azonban szükségem lenne. Talán emiatt szakítja félbe csókunkat. A csókot, melytől úgy remegek, akár a kocsonya.

Homlokát az enyémhez érinti. Ez a pillanat olyan meghitt. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Újra, és újra át akarom élni. Úgy vágyom rá, mint az oxigénre, mely életben tart. Kell nekem, akár növénynek a víz. És még annyi hasonlatot mondhatnék, de ebben a pillanatban csak egy újabb csókra áhítozom. Amit meg is kapok, mintha tudná, mit is szeretnék. Talán tudja is. Talán elmondja, ha tudja. De mit számít ez most, amikor szája az én számhoz ér? Újra érezhetem édes ízét. Kezével hajamba túr, míg nyelvünk újból találkoznak egymással. Furcsa érzés kerít hatalmába, ami lüktetést okoz a hasam alatti részemnél. A testem talán többre vágyik?

– Zayan – lehelem nevét ajkaira, miután eltávolodik. Mellkasom fel, és le jár, miközben a légzésemet próbálom lenyugtatni. – Annyi kérdésem van hozzád!

– Tudom! Amire csak lehet, válaszolok.

Karjai hirtelen távolodnak, amitől egy kisebb üresség jár át. De nem hagy magamra, nem megy el; helyette kezét összekulcsolja az enyémmel. Hihetem azt, hogy nem szakít el minket egymástól senki? Na persze, ennyire nem vagyok naiv, hiszen a szüleim minden erejükkel azon lesznek. Azért remélem, hogy több fájdalmat nem élek át. Belegondolni azokba a pillanatokba, számomra igen szörnyű. Éppen ezért jobb, ha elfelejtem.

Zayan szavai hívnak vissza a jelenbe.

– Mivel vannak kérdéseid, jobb, ha nem idekint beszéljük meg!

Elindul a ház felé, én pedig követem. Az ajtónál csak addig időzünk, amíg kinyitja azt. Miután belépünk, bezáródik a hátam mögött. Nem vártam, hogy találkoznom kell bárkivel is, aki ebben a házban él; azonban most mégis hárman figyelnek engem. Emiatt megdermedek, mozdulni sem merek. Feszültséget érzek a levegőben, azonban Zayan védelmezően áll elém. Szabadon lévő kezem a hátára teszem. Nem akarom, hogy miattam veszekedjen a családjával. Bőven elég a tudat, hogy Sarah tesz ilyet a saját szüleinkkel.

– Szóval igaz, hogy érezted a közelségét? Lenyűgöző! – lelkendezik egy férfi, akit sosem láttam még. Most sem láthatnám, ha nem pipiskednék fel, Zayan háta mögött.

– Miért teszel úgy, mintha nem tudnál erről?

– Ugyan! – emeli fel megadóan a kezét a férfi. – Ne légy mérges, kérlek!

– Bőven adtok rá okot!

Zayan dühös hangja számomra új; persze bármi az, hiszen nem ismerem. De olyan érzésem van, hogy felém sosem lesz ilyen. Egy lépést tesz hátra, ami miatt láthatatlan leszek a többiek számára. Képes szembeszállni a szüleivel, illetve azzal a férfival, miattam? Azt ígérte, hogy megvéd, ezek szerint komolyan is gondolta. Nem kételkedem, a szívem nem engedi, hogy így tegyek. Csupán csak meglep tettével. Azonban hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esik jól.

– Nem szeretnénk okokat adni, Zayan! – A nő hangja töri meg a kialakult, kisebb csendet. – Csupán nem szeretnénk, ha bajod esne!

– Ha valóban így gondoljátok, akkor segítsetek! Ha elszakítotok minket egymástól, abból mindkét család vesztesen jönne ki!

– Ezt te honnan tudod? – Egy újabb hang szólal meg. Talán az apja.

Zayan arrébb áll, így ismét látható leszek az ismeretlen szemek számára. A kezem élettelenül lóg testem mellett. Olyan hűvös van most. Fázom, és félek is, de hogy mitől, azt nem tudom. Megszeppenve nézek rájuk. A nő igazán szép. Vállig érő haja van, mely sötét, akárcsak szeme. Pont olyan, mint a fiáé. Karcsú; magas; a vonásai káprázatosak. Ha azt mondaná, hogy modell, el is hinném.

A középen álló férfi teljesen olyan, mint Zayan, csak idősebb változatban. A másik férfi már szőke hajú. Kissé köpcös, mégis fiatalos hatást kelt. Annyira nincs időm a külsejükkel foglalkozni, mert a gondolataimat elterelik.

– Sokat kutakodtam a könyvtárunkban – kezdi Zayan –, és tudom, hogy mi fog történni vele – mutat rám egyik kezével –, ha nem vagyunk együtt.

– Valahogy tudtam, hogy ezt fogod tenni – rázta meg fejét az anyja.

– Idegesített a tudat, hogy folyton titkolóztok, ezért magam oldottam meg. Azonban, amire rájöttem, az nem túl jó, sőt! Rettenetes, éppen ezért jobban jártok, ha segítetek!

– Miről van szó? – kérdezem, miközben hangomon észrevehető a reszketés. Talán valami olyat hallok, ami nem fog tetszeni?

– Ha elszakítanak minket egymástól, te… – Vesz egy mély levegőt, majd komoly tekintettel néz rám. – Meghalsz.

– Hogy?

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés