“Ha elszakítanak minket egymástól, te meghalsz.” Ez a mondat, mint éles kés, úgy hatol a szívembe. Meghalok. Megszűnök létezni; és akik szeretnek, nem látnak soha többé. Nem, azt nem akarom. Élni szeretnék, és még annyi minden mást megtenni, amiben meglelhetem a boldogságot.

Nyelek egyet, amivel a torkomban lévő gombóc lecsúszik. Nem segít rajtam, hogy kíváncsi tekintetek méregetnek. Tudom, hogy fontosak Zayan számára. Bár feltűnt, hogy érez haragot irányukba. Mégis, ha önző dolog is, számomra az életem fontosabb, mint azok, akik jelen pillanatban körbevesznek.

– Én… Én nem akarok meghalni! Zayan! – Kétségbeesetten fordulok felé.

– Nyugodj meg kérlek! – Homlokát az enyémhez préseli.

Orromon keresztül beszívom finom illatát. Ez valamennyire megnyugtat, bár sokkal jobb lenne, ha karjába vonna, hogy melegsége átjárja minden porcikámat. De most beérem ennyivel is.

– Nem szándékozom félbeszakítani ezt, de ha már így alakult, akkor beszélgetnünk kell! – Zayan apjának hangja igen határozott.

– Pontosan, legalább egyetértünk valamiben!

– Gyertek az irodámba! Ott kényelmesebb lesz.

Nem zavar a sötét szín, sem az, hogy olyan komor itt a hangulat. Megbékélek azzal is, hogy Zayant messze ültették tőlem. Amitől borsódzik a hátam, az a férfi, aki velem szemben ül. Mindössze pár méterre. Árgus szemeivel belelát a lelkem mélyébe. Ez még a szüleimnek sem sikerült. Azt hittem, beszélgetünk, mégis úgy érzem, egy vallatás kellős közepébe csöppentem. Oda, ahol az ítéletet hirdetik.

– Szóval… – Zayan töri meg a kínos csendet. – Kezdjük azzal, ami talán a legfontosabb. Az átok. Mi az, amit tudtok, mégsem árultok el?

– Azt biztos tudjátok, már, hogy mikor kezdődött mindez.

Az eskü megköttetett a szerelmesek között, emiatt az átok érvényessé vált. Egybekeltek ugyan, de nem élhettek egymás nélkül. Született három gyermekük, kik közül ketten örökölték az átok okozta problémákat. A sort lehetne folytatni, azonban eszembe jutott egy kérdés.

– Nagy vonalakban értem, azonban mi van azokkal, akik beházasodtak a családba? Van az, akin rajta van az átok, de ő találkozik azzal, akivel összekötné az életét. Vele mi van?

– Azt hiszem, ez egy remek kérdés, Lanai! – dicsér meg a férfi. – Erre van egy jó válasz. Aki beházasodott, már az is magán viselte az átkot. Tudom, ez így érthetetlennek hangzik. És nem tagadhatom, én magam is annak tartom. – Egy pillanatra elneveti magát, aztán komoly tekintettel folytatja. – Az a boszorkány nem csak egy gyenge kezdő. Átkokban egy zseni!

– Lenne esély arra, hogy beszéljünk vele? – kérdezem türelmetlenül.

– Sajnálom, de erre nincs lehetőségünk.

– És miért én vagyok az, akinek meg kell halnia? – pattanok fel a székről. Arcomról több érzést le lehet olvasni. Elsősorban a félelmet.

– Ezt nem tudom, sajnálom!

– Szerintem jobb, ha tereljük ezt a témát!

Zayan anyja lép mellém. Óvatosan karolja át a vállam, hogy elérje, menjünk el innen. Ellenkeznék, mégis hagyom magam. Mielőtt az ajtóhoz érnék, ránézek a társamra. Arra a fiúra, akivel különös, mégis rémisztő kötelék köt össze. Csak egy mosolyt kapok, de valamiért ennyi is elég.

A konyhában leültet egy székre, aztán neki áll teát készíteni, noha nem kértem. Tudom, hogy próbál kedveskedni, de úgy hiszem, hogy nem kedvel. Egy cseppnyi kedvességet sem érzek irányából. Ez valamiért rosszul érint. Talán azért, mert Zayan anyjáról van szó. Egy olyan nőről, aki fontos annak a fiúnak. És hogy még nehezebb legyen, messze nem olyan, mint az anyám. Ő sem rossz, de nem érti, hogy mi is történik; vagy hogy mi fog történni.

– Tudod – kezd bele a nő –, nekem a nővérem örökölte ezt az átkot. – Letesz elém egy poharat, ami még üres. – Az érzései miatt teljesen kifordult önmagából. Komolyan aggódtam érte.

– Mi történt vele?
– A társa miatt belebolondult az érzelmeibe. Képtelenségeket kezdett állítani, aztán veszélyessé vált. – Egy kancsóval fordult felém. A tartalmából öntött a pohárba. – Azóta is a bolondok házában él. Ott biztonságban van.
– És mi van a társával? – A gőzölgő tea narancs illatot áraszt magából. Szívesen kóstolnám meg, de kicsit sem vágyom italra. – Életben van még?

– Igen, még él, és nem is olyan rég beszéltél is vele.

A szemem kikerekedik. Az a férfi lenne? Kíváncsibb vagyok, mint eddig.

– Robert számtalan dolgot nem árul el nekünk, még akkor sem, ha a fiamról van szó. Hányszor kérleltem már – merengett el magában, miközben öntött magának is. A kancsót letette az asztalra. – Úgy gondolta, hogy elég, ha a nővérem került kritikus helyzetbe. Nem szeretné, ha Zayan is ilyesfajta útra térne.

– Mármint – kezdem óvatosan –, amilyen a nővére sorsa is lett?

– Nem – rázta meg fejét. – Robert öngyilkos akart lenni.

Kijelentésére megfeszülök. Öngyilkos? Ennyire komoly ez az egész? Jó, persze, már az is súlyos, hogy a párja elvesztette a józan eszét, és diliházba került. Vajon ez a sors vár kettőnkre is? Nem akarok egy olyan helyen kikötni, és pláne nem elveszteni a józan eszem. Emellett arról hallani sem akarok, hogy Zayan öngyilkosságot követne el. Nem alakulhat ilyen irányba a sorsunk. Hogy megnyugodjak, kiengedek egy sóhajt, amivel sikerül lazítani a testemen.

– Sejtem, mire gondolsz most! – Lágyan érinti meg bal kezem. – Zayan számunkra nagyon fontos, hiszen az egyetlen gyermekünk a férjemmel. Azonban sajnos nem tudom, hogy az átok miatt mit kell tennem. Óvnám őt mindentől is, de ez az egyetlen dolog, ami elől hiába bújtatnám el.

– Sajnálom! – Ökölbe szorítom szabad kezemet. – Nem akartam semmi ilyesmit, ami két ember életét tönkreteheti!

– Tudom!

Simogatása jól esik. Zayan anyja egy kedves ember. Fájna, ha sírni látnám, pedig nem is ismerem még. Amikor elenged, enyhe ürességet érzek. A pohár után nyúlok, megfújom az italt, aztán óvatosan kortyolok a teába. Édes, finom, és melegsége átjárja mindenem. Olyan, akár Zayan ölelése. El is pirulok, ahogy realizálom, hogy mire is emlékeztet.

Talán amiatt, mert rá gondolok, kezdem érezni hiányát. Enyhe borzongás fut végig rajtam, amit gerincemnél érzékelek. Lassan fogyasztom el teámat, de annak melege nincs hatással rám. Bízom abban, hogy nem fogok fájdalmat érezni. Közel van hozzám, így nem lehet.

Azt hiszem, kezdek pánikba esni. Úgy érzem magam, mint aki lázas. Ráz a hideg, mégis melegem van. Beszívom orromon a levegőt, amit számon engedek ki. Lehunyom a szemem, egyik kezemmel pedig legyezem magam, de semmi haszna. Inkább be is fejezem. Fejemet az asztal lapjára hajtom. Annak hidege kissé jól esik.

Egészen addig maradok így, amíg meg nem érzem jelenlétét a konyhában. Felegyenesedem, majd kérdezés, és mindenféle szó nélkül állok fel, hogy karjaiban lehessek.

Megkönnyebbülés szalad végig minden porcikámon. A szívem izgatottan ver. Valamiért az érintésére úgy figyelek, mintha komolyan csak arra fókuszálnék. Tenyere végig siklik hátamon, egészen le a derekamig. Azt megmarkolva, húz közel magához; míg én kezem az arcát keresi. Belenézek szemébe, mely vágyakozva tekint le rám. Vajon akkor is így lenne, ha nem kötne össze minket az átok? Akkor is úgy tekintene rám, mintha a legkedvesebb személy lennék az életében? Ebben a pillanatban erre vágyom, hogy szeressen.

Egy árva szót sem szól, csupán ajka az enyémhez ér, amire azonnal lehunyom a szemem, hogy átadjam magam a csóknak, amit tőle kapok. Sokkal édesebb, mint a korábbi tea. Olyan ártatlan, akár egy ma született bárány. Mindezek mellett pedig, olyan gyengéd, hogy beleremegek.

Viszonylag hamar eltávolodik. Ez az érintés talán a megnyugtatásom miatt lehetett szükséges. Nem olyan volt, mint amikor a szívem fájlaltam, amikor komoly perceket kellett átélnem. Az életem ennyire Zayan kezében van? Fogalmam sincs, hogy ez jó, vagy rossz. De talán idővel kiderül számomra.

– Jobban vagy, ugye? – kérdezi lágy hangon.

– Igen, jobban.

– Anya szólt, hogy baj van.

Egy kicsit meglepődöm ezen. Ennyire látványos lett volna a rosszullétem? Emellett pedig, tudta, hogy mi, vagyis, hogy ki segíthet rajtam. A nővére miatt van tapasztalata az ilyen esetekben.

– Köszönöm, hogy azonnal jöttél! – Végig simítok arcán. Fel sem tűnt, hogy el sem vettem kezem onnan. – Nem tudom, hogy mit tegyek most. Mármint, haza kellene mennem, de félek, hogy megint valami történik velem.

– Talán beszélnünk kellene a szüleiddel. Ha mindent elmagyarázunk nekik, megértik.

– Nem hiszem! – rátom meg fejem. – Hiszen azt sem akarták, hogy mi ketten találkozzunk, és a nővérem hiába…

Most jut eszembe, hogy hogyan is hagytam őket magukra. A nővérem elérte, hogy elszökjek. Én pedig hagytam, hogy magára hárítsa a haragjukat. Ha visszamegyek, nem úszom meg a szidalmazást; különösen akkor, ha megtudják, kihez is jöttem.

– Talán kockáztatunk, de igazad van! Beszélnünk kell a szüleimmel!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés