Bogi

Összeér a vállunk, miközben számtalan érzés szalad át minden porcikámon, a gondolataimat sem kihagyva. Amikor felszálltam, azt hittem, megúszom a közelségét, de tévedtem. Vajon mi késztette arra, hogy mellém üljön? Vagy csak túlkomplikálom a dolgokat?

Az viszont különös, hogy testi közelséget alakított ki közöttünk. A karjából kellemes melegséget érzek, amitől ki is ráz a hideg. Pedig egy pulcsi van rajtam. Próbálom az ablakhoz préselni magam, de semmit sem érek el vele, továbbra is közel van, és továbbra is melegséget érzek miatta. Valamennyire felé fordítom fejem, és ő is ezt a pillanatot választja arra, hogy viszonozza. Tekintetéből árad a nyugalom, ugyanakkor van ott más is, amitől elpirulok. Az arcomban keletkező forróság annak a jele.

Gyengéden lök meg, amit nem tudok hova tenni. Ennek ellenére mosolyra húzódik a szám. Agyamban mégis rengeteg kérdés tódul fel, mégis az első az, hogy mit akarhat tőlem. Miért közeledik ennyire? Milyen szándék vezérli ahhoz, hogy akarjon tőlem bármit is? Meg akarom kérdezni, de félnék a választól, így inkább meg sem szólalok.

– Ami a tegnapi napon történt, megtenné, hogy elfelejti? – Arcán mosoly játszik, mégis van valami baljós a hangjában. – Nem tudom, hogy mi ütött belém. Néha beszélek össze-vissza. Szóval megteszi, hogy elfelejti?

– P-Persze! – Vajon most arra gondol, hogy valami felzaklatja őt? Ha igen, akkor azt tényleg jobb elfeledni. – Szóval, tegnap nem történt semmi, így nincs is mit elfelejteni! – jelentem ki határozottan.

– Pontosan! – Elégedett arccal fordul az ellenkező irányba.

Leszállás után előresiet, mintha véletlenül kerültünk volna egy buszra. De így legalább nyugodtan mehetek be. A buszon kissé leizzadtam, a különféle gondolataim miatt. Többek között az jutott eszembe, hogy ki mit gondol, vagy tesz, ha meglátnak együtt? Egy tanár, és diákja egy buszon? Ebben még semmi nincs. Azonban az már figyelemfelkeltő, hogy egymás mellett ülnek. A válluk még össze is ért. Szándékos, vagy sem, akkor sem helyes.

Egy pillanatra megállok, mert valami arra kényszerít. Egy érzés, amely nem hagy nyugodni. Választ szeretnék kapni, amiket csak Gergő adhat meg. Így nem kérdés, hol kell kezdenem a napot.

Óvatosan lépek be a szertárba, mely nyitva van. Egyedül tartózkodik itt, és mivel hátul lehet, így nem is vesz észre. Az ajtóhoz teszem a táskám, aztán beljebb lépek. Érdekes, hogy a szertár állandó szaga mennyire kellemes tud lenni.

– Akárki is van itt, mindjárt jövök! – Hangja olyan távolinak hangzik.

– Csak én vagyok az! – Válaszolom úgy, mintha tudnia kellene, ki is vagyok. Ennek ellenére, eljut fülemig a saját nevem, amit szerintem suttogva ejt ki, hiszen alig hallani.

– Valami baj van? – kérdezi elém lépve.

– Tudom, hogy megbeszéltünk valamit, de lennének kérdéseim, és amíg nem kapok választ, addig nyugodt sem lehetek.

Bólint egyet, aztán elsétál mellettem, én pedig követem tekintetemmel, ezáltal az ajtóval találom szemben magam, amit ő bezár. Kifejezném nem tetszésemet ezzel kapcsolatban, de tudom, hogy miért döntött így. Komoly beszélgetés elé nézünk, amit nem zavarhat meg senki. Azt hiszem, a gyenge fényviszonyokért hálás vagyok, ugyanis nehéz ránéznem.

– Mik lennének a kérdései? – Tesz egy lépést előre, így közelebb kerül kicsivel. A lámpa fénye ezúttal pont fölötte van, így tökéletesen látni az arcán megjelenő érzéseket.

– Hogy értette, hogy valami felzaklatta önt?

– Fenébe! – Felsóhajt, ami nem túlzottan sóhajnak tűnt. Két kezével megdörzsöli arcát, aztán teste mellé helyezi, végül rám emeli pillantását. – Szeretem a munkám, mert ez lett a mindenem az évek alatt. Azonban itt vagy te is…

A hirtelen tegeződés miatt megrökönyödöm. Miért?

– Van benned valami, ami hatással van rám, ugyanakkor tudom, hogy nem helyes, ami bennem van. Mégsem tudok parancsolni magamnak.

Hirtelen terem előttem, ami arra késztet, hogy tegyek hátra pár lépést, de képtelen vagyok, mert keze arcomhoz ér, ezzel sarokba szorítva engem. Pedig nem is állunk a sarokban. Ijedt szemmel nézek fel rá. El kellene mennem innen. Eleve buta ötlet volt, de erre nem is gondoltam.

– Magam sem értem miért, de érdekelsz! – Mindezt suttogva ejti ki. Homlokát az enyémhez nyomja. – Sok indok van, ami nem engedi, hogy így érezzek, de képtelen vagyok ellenkezni önmagammal, vagy az érzésekkel, amik bennem vannak.

Nyelek egyet. A szemüvegemet meg kellene igazítani, de mozdulni sem bírok. A remegés vajon mozdulatnak számít? Szóra nyitom a szám, ám semmit sem tudok kinyögni, ugyanis elereszt, és eltávolodik.

Szándékosan, talán, úgy áll meg, hogy ne látszódjon az arca. Találgathatnék, hogy mire is gondol, de be kell látnom, úgysem tudnám. Inkább hagyom, hogy ő beszéljen.

– Mint mondtam, szeretem a hivatásom, és senki sem elég ahhoz, hogy befejezzem, de te Bogi… – Szájára helyezi egyik kezét. Mintha keresné a szavakat.

– Mi van velem? – Próbálom sürgetni.

– Te valahogy más vagy! Képtelen vagyok megmagyarázni! – Zsebre vágja kezeit. – De talán jobb, ha nem is keressük a miérteket. Talán úgy kellene tennünk, mintha mi sem történne.

Összezavar. Nem értek semmit. Először olyan, mintha szerelmet vallott volna, utána pedig mindent visszaszív. Nem a korom az oka, ha képtelen vagyok követni. Ezúttal én közeledem felé. A félelmeimen túl kell lendülnöm, ha komoly válaszokat szeretnék. Ugyan eszembe jutott az, hogy fussak el, de normális szavakat akarok hallani.

– Pontosan mi az, amit érez? És miért kezdett el tegezni?

– Hihetetlen vagy! – húzza mosolyra száját. – Hogy mit érzek? – Kérdése közben megáll előttem. Keze ismét az arcomon. Gyengéd pillantása kissé megnyugtat. – Valami olyat, amit képtelen vagyok megmagyarázni, de tetszik. Nem kellene így éreznem, de a szívem makacsabb az eszemnél. – Kissé lejjebb hajol. – Hogy miért tegezlek ilyen váratlanul… – Még jobban csökkenti az arcunk közötti távolságot. – Mert így közelebb érezhetlek magamhoz.

Oly édes szavak, melyek képesek bárkinek meglágyítani a szívét. A közelsége zavarba hoz, és képtelen lennék eldönteni, hogy tetszik-e ez a szituáció, vagy sem. Mindenesetre nem vagyok ostoba, tudom, hogy mit szeretne. Ajkaink igen közel vannak egymáshoz. A lehelete mentolt áraszt magából. Olyan hűsítő hatása van, kissé bele is szédülök, bár lehet, hogy csak azért, mert nekem túl erős. Valamennyire megemeli arcom. Szaporán veszem a levegőt egészen addig, míg szája hozzá nem ér az enyémhez. Mindez csak pár másodpercig tart, ugyanis valaki kopog az ajtón. Gergő úgy hagy magamra, mintha mi sem történt volna. Mintha nem csókolóztunk volna. Csóknak számít egyáltalán az, hogy két száj csak összeér? Semmi mozgás, és a nyelvek sem szerepeltek.

Mindenféle érzelem kifut belőlem, amikor meghallom a matektanárnő hangját. Kuncogó hangot hallat, így talán fel sem tűnök neki. Vagy Gergő tökéletesen eltakar. Utóbbi érvényesül, ugyanis lábával arrébb tolja a táskámat, miközben a nővel bájolog. Gyorsan nézek körbe, hogy elbújjak. Egy labdákkal teli polc mögé rejtem el magam.

Nem tudom, hogy miről beszélgetnek, de az ajtó becsukódik, így talán távoznak. Lassan csúszom le a padlóra. Szemem lehunyom, hátha ezzel meg nyugtatom magam. Mi a fene történt az imént? Valóban kikezdtem a tanárommal? Vagy ő velem? Esetleg mindketten? Jelen pillanatban az agyam használhatatlan, és ez nagyon zavar. Válaszokat szerettem volna, erre még több kérdés született meg bennem. Érdeklem őt, ez már biztos. Mégsem tudom, hogy hova tegyem mindezt. Egyelőre talán jobb lenne, ha sehova. Hangosan fújtatok egyet, felállok, az ajtóhoz megyek, ahol felveszem a táskám. Kissé leporolom hátsómat, aztán kilépek.

Igazi mázlista vagyok, hogy senki nincs a szertár és tesiterem környékén. Furcsa szemmel illetnének, aztán ki tudja, milyen pletykák kelnének szárnyra. Egyik sem csábító. Az első órám terme felé igyekszem, ami szakmai elmélet. Legalább negyvenöt percre kikapcsol majd az agyam.

Mikor belépek, már mindenki a helyén ül, a tanár pedig a táblánál magyaráz. Vagyis magyarázna, de megzavartam, így kérdő pillantása miatt zavarba jövök. Bocsánatot kérek a késésért, aztán leülök a helyemre. Nem hallottam a csengőt, ami azt jelenti, hogy Gergő teljesen elterelte a figyelmem. Előkapom táskámból a felszerelésemet, és igyekszem nem a szertárban lezajlott eseményeken agyalni.

><><

A második óra nyugodtan telt el, és én magam is így éreztem magam. De most, hogy a tornateremben vagyok, és bemelegítő kört futok, minden nyugalmam köddé vált. Mintha nem is lett volna. Zaklatottnak érzem magam. Szívem szerint kirohannék innen, azonban ilyen tevékenységért megharagszanak a tanárok. Így jobb, ha meghúzom magam, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna.

Az utolsó kört is megtéve, Gergő magához hivat minket. Pár fiút megkér, hogy hozzanak eszközöket a szertárból. Akadálypályát tervez nekünk. Vagyis, először az osztály egyik fele foglalkozik ezzel, a másik addig bordásfalazik. Én az utóbbiba kerülök, így a falhoz megyek. Mielőtt felmásznék, észreveszem, hogy Tomi és Gergő beszélgetésbe elegyednek. Csakhogy van valami furcsa a mozdulataikban. Nem kedves csevej zajlik közöttük. Ehhez elég csak az osztálytársam arcát figyelni. Dühös, amit le sem tagadhat. Tanárom háta megfeszül, mintha pofon vágta volna valaki. Hajt a kíváncsiság, azonban nem kóválygok egyik helyről a másikra. Megtehetném, de az eszem azt súgja, inkább maradjak ki ebből.

Arról nem is beszélve, hogy be is fejezték, hiszen Tomi felém tart. Várjunk csak… Felém? Ha most kérdőre akar vonni, vagy bármi mást a fejemhez vágni, azt semmiképp sem vagyok hajlandó végighallgatni. Nem akarom folyton a hátamat mutatni felé, mégis megint ezt teszem. A bordásfal a bal oldalamnál, mögöttem pedig Tomi. Jobb oldalamon az egész terem, és benne a többi fiú, én mégis csak egyre tudok fókuszálni. Azért, mert kikényszeríti.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2025.12.24. 13:30 Carly Szia! Hű, fokozódik a hangulat és a feszülstég. Elég gyorsan vallott Gergő, ez picit meglepett. Kíváncsi vagyok mi jön, ez egy jó kis függő vég lett, megyek is olvasni a folytatást :D   Carly