Bogi

Azt hittem, hogy hozzám szól majd, hogy szeretne valamit. Tévedtem. Csupán csak mellém került. Egy árva szó sem hangzott el kettőnk között. Feleslegesen aggodalmaskodtam. Amint megszólalt a csengő, le is lépett. Én sem tartózkodtam a tornateremben tovább, emellett Gergő sem jelzett felém, hogy beszélgetésre vágyott volna. Bár miért is?

Lenne azonban miről beszélni. Nagyon is lenne miről, ugyanis a reggel folyamán olyan dolog történt, ami kényszerít arra, hogy kiadjam magamból. Csakis kizárólag annak a személynek, akivel megtettem. Korántsem egy ártatlan, vagy véletlen csókról van szó. Nevezhetjük puszinak is, teljesen mindegy, azonban a jelentése már nem.

Így talán érthető, hogy utolsó órám után, a szertárba igyekszem. Tudom, nem jó döntés, mégis úgy érzem, meg kell tennem. Ha beszélek vele, talán nyugodtabb leszek. Bekopogok, ugyanis zárva az ajtó. Pár másodperc múlva nyílik ki. Gergő kérdő tekintete fogad, amely mosolyra vált, miután rájön, ki is van itt. Szinte azonnal ragadja meg kezem, hogy behúzzon a helyiségbe. Kulccsal zárja be, miközben én leveszem a táskámat. Ismét megfogja kezem, szembefordít magával. Próbálnám kihúzni, de nem engedi. Most kellene a vészharangoknak megszólalniuk, ám ez mégsem történik meg. Talán nem lesz gond.

– Minek köszönhetem, hogy itt vagy? – Hüvelykujjával simogatni kezdi csuklómat.

– Nos, ami reggel történt… – Veszek egy mély levegőt. – Nem szeretném, ha megismétlődne! Ön az egyik tanárom, és ennél több lehetetlen lenne köztünk!

– Persze! – bólint helyeslően. – Ezzel én is tisztában vagyok! – Hangja kissé dühösnek érződik, mégis, arcán ez észrevehetetlen. – Nem áll szándékomban rád erőltetni magam. Ha megijesztettelek, kérlek, ne haragudj rám!

Most azt kellene mondanom, hogy ha elenged, akkor elfelejtem, de az igazság az, ezt nehéz a szőnyeg alá söpörni. Mégis, tehetetlennek érzem magam. Fogalmam sincs, milyen szavakat kellene magamból kipréselni. Egy nálam okosabb lány, mit tenne? Kissé megrázom fejem, ami önmagamnak szól. Felesleges ezen agyalni. Minden bizonnyal észreveszi civódásomat, ezért szabadon lévő kezét az arcomra simítja, valamennyire felemelve fejem.

– Könnyebb lenne, ha elfelejtenénk. Bár részemről ez nehezebb, de a kedvedért megteszem!

– Örülnék neki! – Ennyire egyszerű lenne?

– Nem is tartalak fel, menj csak nyugodtan haza!

Kezemet elereszti, azonban ujjai még utoljára végig siklanak arcomon, aztán az ajtóhoz lép, melyet kinyit. Először körbetekint, s mivel senkit sem lát, int nekem, hogy mehetek. Felkapom táskámat, ellépek mellette. Örülök, hogy nem mond már semmit, illetve, hogy nem ér hozzám. Továbbra is furcsán érzem magam a társaságában. Kedves, ugyanakkor van még valami más, amit nem tudok hova tenni. Azonban, reménykedem abban, hogy ami a szertárban történt, az ott is marad.

><><

Úgy kelek fel reggel, hogy hallom, az ablakon esőcseppek kopogtatnak. A szürke táj nem túl csábító, ezért vidámnak mondható színeket kapok magamra. Bár az kimerül a fehérben, csupán a pólóm rózsaszín, de azt a pulcsi úgyis elrejti. Még előző este bepakoltam. Táskámat hátamra veszem, a cipő már rajtam, így csak annyi marad hátra, hogy elinduljak.

A buszmegállóban leülök, amíg a buszra várok. Esernyőt nem hoztam, de a kapucni is elég. Nem szakad, épphogy csak csepereg. Ahogy körbenézek, megállapítom, Gergő nincs itt. Vagy késik, vagy hamarabb ment be. Utóbbinak örülnék. Ígéretet tett ugyan, de bizalmatlan vagyok vele szemben. Tényleg nincs benne semmi, ami aggodalomra adhat okot, de mégis érzek valamit, ami egy falat emel kettőnk közé. És ez megrémít. Pár napja ismerjük egymást, sokszor azonban úgy tűnik, ő nem így érzi. Az lenne a legjobb, ha nem foglalkoznék ezzel. Kicsit túl sokat agyalok.

A busz lassan közeledik, így felállok és a járda széléhez sétálok, közben táskámból kihalászom a bérletet. Nem teszem vissza a hátamra, inkább a kezemben fogom. A járgány majdnem előttem áll meg. Kinyílnak az ajtajai, az elsőn fel is szállok, bemutatom bérletemet a sofőrnek, aki bólint egyet. Elindulok hátra, ahol nem sokan vannak. Leghátul azonban egy ismerős arcot vélek felfedezni. Abban reménykedtem, a hét utolsó napján nem futok össze vele. Hát tévedtem. Talán mert bámulom, felém fordítja fejét. Egy halovány mosollyal jutalmaz. Viszonozzam? Bunkónak tűnök, ha mégsem? Ajkaim köszönést formálnak.

Akkor jövök rá, hogy hibát vétettem, amikor feláll. Egyenesen hozzám sétál. Majdnem szorosan mellettem áll meg, csupán a korlát választ el minket. Férfias keze az enyém felett kapaszkodik. Egy icipicit kellene lejjebb csúsztatnia, és érezhetném is bőrét az enyémen. Emiatt a kósza gondolat miatt megborzongok. Hogy jutott ez eszembe? Inkább a kinti tájat kémlelem.

Amint leszállok, táskám a megfelelő helyre kerül: a hátamra. Nem kell a lábaimra parancsolni, igyekezzenek, megteszik azt maguktól. A futástól ugyan messze vagyok, mégis iparkodom. Mindezt azért, mert menekülök. Tisztában vagyok azzal, nem láthatnak a közvetlen társaságában. Ha beszélgetnénk, már azzal is kellő indokot adnánk a gyanúra. Nem akarok rosszat egyikünknek sem, különösen úgy, hogy még az év első hetében vagyunk. Ha jobban belegondolok…

– Bogi!

Egy erős kar karol át derekamnál, hogy visszarántson, megakadályozva abban, hogy a zebrára lépjek, ahol egy autó hajt el előttem. A szívem emiatt a torkomban dobog, szemeim kikerekednek. Az első tény, ami azonnal eszembe jut: ha nem kap el, elütött volna az autó. Sérülésekkel a földön feküdnék, talán ájultan, vagy máshogyan, amire semmiképpen sem vágynék. A második tény pedig az, hogy percekig állunk így. A lüktető szervem továbbra is erősen munkálkodik. A karja még mindig a derekamon pihen. Teste közvetlenül a hátam mögött, ami azért különös, mert a táskámnak közöttünk lenne a helye. Levette volna?

Néhány szem ránk szegeződik, ami miatt kényelmetlenül kezdem érezni magam. Emiatt mocorogni kezdek, és talán veszi a jelet, mert elenged. Lassan felé fordulok. Íriszéből most düh vetődik ki, ami egyenesen nekem szól.

– Mégis mi miatt bambultál el ennyire, hogy körbe sem néztél? – Nem kiabál, igyekszik halk lenni. – Ha nem vagyok itt… Ki tudja, mi történt volna.

Igaza van. Ezt be kell látnom. Pár, nálam idősebb személy sétál el mellettünk, akiknek feltűnt valami. Gergő tegeződve beszél hozzám. Mivel ideges, így ezt észre sem vette, mások azonban nagyon is felfigyeltek erre. Suttogva beszélnek, mégis úgy hallom, mintha üvöltenék: Ez a tanár tegeződik az egyik diákjával? Vajon testvérek, vagy…

Nyelek egyet, Gergőre pillantok, aki kezembe nyomja táskámat. Kinyögök egy bocsánatot, illetve köszönömöt, és már ott sem vagyok. Alaposan körbe nézek, csak utána megyek át az iskola kerítéséhez. Izzik a testem, de hogy pontosan miért? Majdnem elütött valaki, ami az egyik ok. A másik Gergő keze, illetve testének melege, ami még mindig ott van hátamon, még akkor is, ha nem voltunk meztelenek.

A bejáratnál állok meg egy pillanatra, hogy szapora légzésem megnyugtassam. Beletelik pár percbe, viszont, mivel megálltam, Gergő sétál el mellettem. Egy cseppnyi figyelmet sem fordít felém. Jobb így. Egy hangos sóhaj után belépek én is az épületbe.

Az első óra az első emeleten lesz, mielőtt azonban eljutnék a lépcsőig, valaki megragadja a csuklómat, és elránt a falhoz. Ijedten meredek az illetőre. A táskám hollétével kellene foglalkoznom, de Tomi szeme nem ereszt. Szinte gúzsba köt, nem hagyja, hogy elmenjek.

– Mi a franc történt odakint? – Egyik keze a falat támasztja a fejem mellett. – Elég sok ember figyelmét keltettétek fel!

– Nem az történt, amire gondolsz! – Próbálok haragot erőltetni szavaimba, akárcsak hangomba, de képtelen vagyok rá. Ha így néz rám, erőtlenné válok.

– Mindent láttam! És az a legnagyobb baj, hogy mások is! Szerinted nem indulnak el pletykák emiatt? – Kissé közelebb hajol. – Értem, hogy megvédett, de percekig tartott a karjai között. Szerinted ez kinek nem furcsa?

– Jól van, megértettem! – Képes vagyok kissé felemelni a hangomat. Örüljek ennek? – Én is tisztában vagyok azzal, hogy ez feltűnő, de nem én kértem!

– Javaslom, hogy kerüld el őt, mielőtt bármi történne!

Esélyem sincs a válaszra, ellöki magát a faltól, és ott hagy. De mégis mit mondtam volna? Igaza van, tudom jól, hogy igaza van. Fejemet a falnak döntöm, lehunyom szemem, és kiengedek egy nagyobb sóhajt ajkaim közül.

Senki sem akar pletykák áldozatává válni, viszont ha így folytatjuk, elkerülhetetlen lesz. Mentegethetem magam, hogy én semmit sem tettem. Hagytam, hogy a karjaiban tartson, mások szeme láttára.

><><

Az utolsó óra utáni csengőre úgy tekintek, mint valami áldásra. Azonnal elpakolok, de a tanár megkér, hogy maradjak. Nem értem az okát, hiszen nem tettem, vagy mondtam semmit, ami miatt bent kell tartani engem. A férfi megvárja, míg magunkra nem maradunk. Amikor bezárja az ajtót, elfog a pánik.

– Tudja jól, Boglárka, hogy senkit sem marasztalok, ha nincs rá megfelelő okom. – A tanári asztalnak dönti derekát. – Ezúttal viszont feltűnt valami a reggel folyamán.

– Mire gondol? – Játszhatom a hülyét, de tudom, hogy miről van szó. A szívem azért kezd gyorsabb tempóban verni, mert sejti ő maga is.

– Tudom, hogy maga okos, így tudja már jól, hogy mire gondolok. – Egyik szemöldökét megemeli, talán kijelentését így akarja határozottá tenni. – Fábián tanár úr, és ön reggel elég közel kerültek egymáshoz. Az előzményeket nem sejthetem, azonban meglepően sokáig tartotta magát a kezei között.

Kiráz a hideg, azonnal leizzadok. Köpni, sem nyelni nem tudok. Ha valaki más állna itt, ő vajon mit mondana? Kihúzná magát jól, vagy némává válna, mint most én?

– Nem akartam megrémíteni önt, Boglárka! – Megköszörüli torkát, aztán igyekszik szelídebben rám nézni. – Csupán óvatosságra inteni! Senkinek sem lenne jó, ha tiltott útra tévednénk. Természetesen nem szólok senkinek, ne aggódjon!

Egyszerűen csak bólintok. Kibeszélhetném magam, hiszen félreérti mindenki, aki látta. Semmi sem történt. Ennek ellenére szótlanul állok itt. Képtelen vagyok megvédeni magam, és ez baj.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2025.12.24. 13:50 Carly Szia! Jaj, szegény Bogi! De nem lett nagyobb baj, szerencsére, Pedig baleset is lehetett volna belőle. A tanár, aki észrevette Bogi-t és Gergőt elég engedékeny. Bár közben meg valódi bizonyíték nincsen. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz még :D   Carly Válasz: Bogiék igazából szerencsések, mert olyan tanár vette észre ezt a jelenetet, aki nem szigorú. Más tanár nem lesz ilyen.