Bogi
A hétvégém tökéletesen megegyező volt az időjárással. Eső, semmi más. Talán vágytam a nap kellemes sugaraira, de azok elmaradtak. A hétfő reggel szokásosan indult, bár rettegtem attól, mi vár, ha belépek a bejárati ajtón. Pletykálnak, vagy már mindenki elfelejtette, mi is történt? Szerencsére az utóbbi látszódott érvényesnek, mert egy-két embert leszámítva, senkit sem érdekeltem. És hogy őszinte legyek, engem sem érdekelt senki. Gergővel nem találkoztam, keresni sem kerestem.
Ebédidő van, mégis az udvaron vagyok, hiszen nem gyötör éhség. Képtelen lennék bármit is fogyasztani, mert még mindig a pénteki nap lebeg a szemem előtt. A sokáig tartó ölelés, az utolsó óra végén hallottak. Mindez arra kényszerít, hogy messze kerüljem el Gergőt. Egy épületen belül vagyunk, egy héten kétszer kell látnom. Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek hangzik. Arról nem is beszélve, hogy az udvar ezen része csak egy bejáratot biztosít. A szertár, és a tornaterem pedig pont azon a folyosón vannak. Micsoda pech.
Tizenöt percem van, amit itt tervezek eltölteni. Szeretem ezt a helyet, mert szinte el van rejtve. Magányosnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az.
– Nem hittem volna, hogy itt talállak!
Hirtelen ér a megszólítás, kissé össze is húzom magam a rémülettől. Nem kellene mellettem lennie. Mindkettőnk érdekében.
– Néha ide szoktam jönni. Nyugodtság van, és ritka, ha más is itt tartózkodik. – Most szívesen rúgnék a lábamba, amiért nem fogadok szót az eszemnek, ami azt súgja, menjek el.
– Megértem. – Lassan lép közelebb. – Bár eső után kissé nedves hatást kelt.
Olyan érzésem támad, hogy szándékosan használta ezt a szót. Mindenki tudja, hogy eső után milyen a táj. Még közelebb lép, amire én hátrálok, egészen a falig, ami meggátol abban, hogy tovább tolassak.
– Nem lenne helyes, ha valaki meglátna minket!
Kijelentésemre megtorpan, egyik keze tarkójára téved, amit megdörzsöl. Másik keze zsebébe csúszik. Először a földet figyeli, aztán rám emeli tekintetét.
– Jól sejtem, hogy nem csak velem beszélgetett el az egyik tanárod? – Nem várja meg válaszom, mert rögtön folytatja. – A szertárban talált rám, nagyjából négy óra tájékán. Látta a péntek reggeli mentést. – Tarkóját fogó karja bekerül nadrágjának zsebébe. Igyekszik lazának mutatni magát. – Megjegyezte, hogy feltűnő jelenségnek bizonyúltunk. Legyünk óvatosak. Illetve, hogy én magam ne tegyek semmi meggondolatlan dolgot.
– És nem is fog tenni semmit? – Bízom benne, hogy kérdésem nem hangzik provokálásnak. Hátamat továbbra is a falnak támasztom.
Egy pillanatig habozik, mintha gondolkodna azon, mit is mondjon. Talán szeretne tenni valamit. Valami olyat, amivel átlép egy határt. Persze tudja, tisztában van azzal, hogy nem teheti.
– Szeretnéd, ha nem tennék semmit?
Megdobban a szívem. Magam sem tudom, miért. Tetszik talán, amit hallok tőle? Itt áll egy férfi, aki akar tőlem valamit, amiről még azt sem tudom, hogy micsoda. Arra kíváncsi, én mit szeretnék. Hogyan kellene erre reagálnom? Igent semmi esetre sem mondhatok, és nem is fogok. A nem szó kúszik nyelvemre, hogy aztán ki is ejtsem, de mielőtt megtehetném, valaki megzavar benne.
– Valahogy éreztem, hogy ide kell jönnöm! – Úgy lépked mellém, hogy tekintetét le sem veszi Gergőről. Mondhatni, szemeznek egymással. A feszültség jól tapintható.
– Nem történt semmi, ami miatt hőst kellene játszania! – Tanárunk arca korántsem tűnik barátságosnak. – De megyek a dolgomra!
Amint magunkra maradunk, Tomi szembefordul velem. Szeméből a jól ismert düh villan rám, noha semmit sem tettem. Felkészítem magam arra, hogy újra kioktat, aztán ha tudok, visszaszólok, mert védekezem ellene. Ehelyett valami váratlan tettet hajt végre. Csökkenti a távolságot, ami eddig köztünk volt. Tenyerem a nyirkos, piros téglákra tapad. A szívem vadul dobol, tekintetéről el sem merem fordítani fejem. Ajkaim szétnyílnak, szeme pedig végig követi ezt az apró cselekedetet. Mellkasom lassú mozgásba kezd. Egyszer fel, aztán le, majd újra felfelé, hogy aztán ismét süllyedjen. Ez lejátszódik még párszor.
Olyan gondolat van fejemben, ami arra késztet, hogy hozzáérjek. Bele szeretnék kapaszkodni karjába. Nem értem ezt, de különösmód tetszik. Eddig vajon miért nem közeledett így? De talán a helyes kérdés nem is ez kell legyen. Miért van rám ilyen hatással? Miért vágyom a csókjára? Hiszen eddig elkerültük egymást. Gondolatban megrántom a vállam. Lehunyom szemem.
Először csak szája érinti az enyémet, amire kiengednék egy sóhajt, mégsem teszem meg. Bal kezem azonnal karjára siklik, amíg övé derekamra. Nyelve lassan tör utat magának, én pedig hagyom neki. Borzongás szalad végig minden porcikámon, miközben nyelvünk körtáncot lejt egymással. Arcomba forróság szökik. Ez a pillanat már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nem is akarom, hogy véget érjen, azonban tudom, hogy nem tarthat örökké. Már csak azért sem, mert hamarosan megszólal a csengő. Ahogy ez van gondolataimban, Tomi eltávolodik. Homlokát az enyémhez nyomja. Lehelete simogatóan hat rám.
– Mondd csak – suttogja ajkaimra –, szeretnél az a lány lenni számomra, aki a legfontosabb? Akiért bármit megtehetek? És akit szerethetek?
Azt hiszem, ez az a pont, amikor a szívem ki akar ugrani testemből, hogy öröm táncot lejtsen. Elhúzza homlokát, míg én kinyitom szemem, hogy az övébe nézhessek. Vajon minden lány ilyen vallomásra vágyik? Csak egyetlen szó létezik, ami most tökéletesen illik ide.
– Igen! – Úristen! Nagyon is igen!
><><
Egész eddigi életem során gondolni sem mertem arra, hogy kapcsolatban leszek valakivel. Álmodozni sem mertem. Talán azt hittem, nekem nem adatik meg az az érzés, amit szerelemnek neveznek. Bár egy ideig úgy sem mondhatom ki azt, hogy szeretlek, hiszen túl korai lenne. De legalább lesznek olyan napok, amikor tiszta szívből hangoztathatom majd ezt a sokat jelentő szavacskát. A jövőben biztosan.
Az ebédszünet óta, rózsaszínben látom a világot. Az osztályban senki sem cukkol, vagyis engem biztosan nem. Ismerve a srácokat, talán nem sokáig tudják visszafogni magukat. Kicsit sem zavarna, legalábbis most ezt gondolom. Folyamatosan az jár a fejemben, amilyen szavakat mondott felém. Ahogy kimondta őket, és a tekintet, ahogy rám nézett. A csókról nem is beszélve. Azt sajnálom, hogy nem ér rá, de vannak elfoglaltságaink, amik fontosak. Sokkal inkább neki. A részletekbe nem ment, de felesleges is lenne.
A buszmegállóhoz igyekszem, bár húsz percet még várnom kell. Addig leülök a padra. Borongós az idő. Nem esik, de bármelyik percben rájöhet. Kicsit sem zavarna, mert a kedvemet képtelen lenne elrontani.
Azonban, ahogy jobbra fordítom fejem, rá kell jönnöm, hogy nem az idő kell a rossz hangulathoz, hanem egy személy. Szó nélkül foglal helyet mellettem. Valamennyire még a rózsaszín felhőben fürdőzöm, de tekintete feloszlatja, hogy helyét átvegye a szürkeség. Megborzongok, miközben enyhe félelem kúszik szívembe.
– Igazán örülök kettőtöknek! – Szavai pozitívak, ám mégis van bennük valami baljós. – De máskor ne enyelegjetek ennyire feltűnően!
– Nem tettünk semmi rosszat! – próbálok ellenkezni.
– Hát – hajol közelebb –, nekem nem úgy tűnt, mintha ártatlan báránykák lettetek volna!
Sötét felhők jelennek meg, de nem az égbolton, sokkal inkább kettőnk felett. Mi történik most? Csak én érzem a félelem egyre erőteljesebb jelenlétét, vagy egy idegennek is feltűnik? Bárcsak észrevennék, kívánom, hogy így legyen.
Váratlanul ér, amikor kezeink összekulcsolódnak. Nem, kicsit sem vágyom az érintésére. Az övére egyáltalán. Furcsán viselkedik, mint aki…
– Féltékeny lenne? – teszem fel a meggondolatlan kérdést. – Milyen okból?
– Olyan okból, hogy te az enyém vagy!
Jéghideget árasztó pillantása megfagyaszt. Az övé vagyok? Mégis mióta? Egyik pillanatról a másikra kerültem csapdába, vagy a pokolba. Keze nem ereszt el, és sok idő, míg a buszunk ideér. Bajban vagyok, mégsem veszi észre az a pár ember, akik itt vannak. Távolabb állnak ugyan, de korántsem annyira, hogy ne tűnne fel nekik, ha egy lány, gonosz karmok közé szorult. Nyelek egyet, bár a torkom kiszáradt, az is lehet, csak bebeszélem magamnak.
– Nem vagyok senkié! – suttogom. – Az öné pedig végképp!
– Talán most még nem. – Elengedi kezem, de csak azért, hogy hajamat a fülem mögé rejtse. – De holnap reggel gyere a szertárhoz, lehetőleg fél órával előbb, mint ahogy be szoktál érni!
Ez nem kérés, parancs. Semmi nem jut eszembe, amivel ellenkezhetnék. Egy egyszerű tagadás is megteszi vajon?
– Mi van akkor, ha mégsem megyek?
– El fogsz jönni, tudom. – Egy ártatlan mosollyal jutalmaz. Az arca olyan hatást kelt, mely örömet sugall, de szemében teljesen más tükröződik. Harag, talán.
Amit pedig én érzek, az a kétségbeesés. Félek is, és tanácstalan vagyok. Milyen sötét buborékba lépek be, mely merőben megváltoztatja az életem? Bárcsak Tomi itt lenne, csak a baj az, nincs. Senki sem segít, teljesen egyedül vagyok. A sírás kerülget, miközben remegek. Mit tegyek? Mi a fenét tegyek most?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hű, ez egy érzelmileg súlyos fejezet volt. Szegény Bogi, annyira fiatal még, nem tudja, mit kezdjen ezzel a helyzettel. De örülök, hogy ott van neki Tomi :)
Carly