Bogi
A nap lágy sugarai megvilágítják a folyosók azon részét, melyek a felkelő nap irányába tekintenek. Ahogy kinézek a nagy ablakon, vidám táj tárul elém. Az én kedvem ennek teljes ellentéte. A szertár felé igyekszem. Még fél hét sincs, és már itt vagyok. Nem feltétlenül a kérése miatt, egyszerűen csak… Nem akarok találkozni senkivel. Különösen nem Tomival, akinek képtelen lennék a szemébe nézni. Mégis… A legjobban attól rettegek, hogy a tanárral való beszélgetés után, kerülni fogom a társaságát. Tegnap jöttünk össze, és ma szinte olyan, mintha szakítanom kellene vele.
Előző este sokat gondolkodtam, és rá kellett jönnöm, hogy amióta ismerem, érdekelt. Hisz olyan hamar felkeltette az érdeklődésemet. Semmi köze sincs ennek a fülbevalójához, de tetszik az is. A szeme az, amivel lenyűgözött, de be nem mertem volna vallani magamnak. Elvégre úgy tekintett rám, mintha utált volna. Bár szívesen kérdezném meg tőle, de félek, már késő.
Megállok a szertár előtt, óvatosan kopogok be, de senki sem nyit ajtót, így még egyszer megteszem. Másodpercekig semmi, aztán cipők kopogása üti meg fülem. A hátam mögött áll meg.
– Örülök, hogy itt vagy! – Lágy hangon szól. El lép mellettem, hogy kinyissa a szertár ajtaját. – Azt hittem, hogy el sem jössz. – Kitárul az ajtó, kissé beljebb lép, hogy felkapcsolja a világítást. Tesz előre még két lépést, aztán szembe fordul velem. – Gyere!
Eleget teszek kérésének, miután bent vagyok a halovány fényt biztosító helyiségben, kulccsal zárja ki a kinti világot. Azt a helyet, ahol biztonságban lehetnék. Gombóc gyűlik torkomra. Félek attól, ha megszólalok, elsírom magam. Nem szeretnék gyengének tűnni előtte, noha már eleve az vagyok. Ahogy felnézek rá, szemeiben ragyogást látok. Mit jelenthet ez? Akarom tudni egyáltalán?
Kicsit sem! Egyáltalán nem!
– Mint mondtam, örülök, hogy itt vagy! – Mindkét keze arcomra simul. – Tegnap megijesztettelek. Sajnálom! Nem állt szándékomban! Tudod, szeretném, ha igazán jó kapcsolatban lennénk!
Nyelek egyet, amit mostanában túl sokat teszek. Valahogy beidegződött. De ennek köszönhetően a gombóc lecsúszott. Icipicit megkönnyebbülök. De szólni nem szándékozom. Beszéljen ő, aztán talán elenged. Hogy utána mi lesz… Nem tudom.
– Eszem ágában sincs rád erőszakolni magam, szóval nem kell félned! Csak bízz meg bennem!
Kissé megrázom fejem. Ellenkezem, ami lehet nagy hiba. De én korántsem akarok tőle semmit. Bízni pedig pláne nem. Lehetetlen kérés.
– Bogi, nézd… – Váratlanul enged el, hogy hátat fordítson nekem, de szinte rögtön visszafordul. – Vedd le a táskád, így is elég nehéz!
Valamiért engedelmeskedem. De miért vagyok ilyen gyenge?
– Szóval, semmi olyat nem akarok, amivel ártanék neked! Egyszerűen csak… Többet szeretnék tőled, mint egy tanár.
– De én nem akarok öntöl semmit! – Szavaim épphogy kicsusszannak számból.
– Valahogy sejtettem… – sóhajt fel. – De tudom, hogy mivel ösztönözzelek, ami után meggondolod magad.
– Nem fogom, én…
– Pszt! – Mutatóujját az ajkaimra teszi, csak hogy elhallgattasson. – Hagyd, hogy végig mondjam! Megvannak a módszereim arra, hogy tönkretegyek valakit, aki útban van. És szerintem mindketten tudjuk, kire is gondolok.
Szemem kikerekedik, amikor pofon üt a felismerés. Tomi, Tomiról beszél. Képes lenne ártani neki? Mégis hogyan?
– Igen egyszerű, de neked nem kell tudnod! – Elveszi ujját, tesz két lépést hátra, így az arca nem látszódik. – Csak annyit kérek, hogy légy velem, és senkinek sem lesz gondja!
Lüktet a fejem, nem bírok gondolkodni. Bárcsak lenne itt valaki, aki segítene. Az igazgató a legjobb választás, de teljesen mindegy, hisz senki sem tudja, hogy itt vagyok. Nem szólhattam senkinek. Csak megrázom fejem, bár, hogy miért… Ötletem sincs. Továbbra is ellenkezem, és próbálom felfogni a helyzetet, amibe kerültem.
– Megfenyegetni téged… Tudod, ezt akarnám a legkevésbé, de szerinted kinek a szava érne többet?
Minden erő kiszáll a testemből. Elvesztem. Igaza van. Egy diák szava a tanáréval szemben. Egyértelmű, hogy ki győzne. Szememet könnyek mardossák. Hagyom, hogy lefollyanak arcomról, egészen államig, ha már kibuggyantak. Pár lépéssel előttem terem, hogy letörölje, de felesleges, hiszen újak, és újak jönnek helyettük. A szemüvegem is útban van most.
Kérdezni akarok, de úgy érzem magam, mintha elfáradtam volna. A másik tény az, hogy a fejemben űr keletkezett, mely üres, még csak lebegni sem lebeg benne semmi. Csapdába estem. Kijutni ebből hogyan fogok?
Óvatosan ér arcomhoz újra, csak hogy felemelje. Látszólagosan tekintek szemébe. Úgy teszek, mintha egy ablakon tekintenék ki. Látom, hogy szája szavakat formál, mégsem jut el fülemig, sem tudatomig. Csak egyetlen dolog jár a fejemben: Mit tegyek most?
– Nem figyelsz!
Hirtelen jövő, éles hangjára térek észhez, mely úgy hat rám, mint egy mennydörgés, amibe beleremeg az egész ház. Rémülten pislantok kettőt, aztán rá figyelek.
– Mint mondtam, nem szólhatsz senkinek kettőnk kapcsolatáról! Ha eljár a szád, az enyém is el fog, de abban semmi örömöd nem lesz!
Köpni, sem nyelni nem tudok, és ami azt illeti, nem is merek. Kerek szemmel meredek rá. Arca önelégült, míg az enyém kétségbeesett lehet. Egy vadállat karmai közé szorultam. Nem is, inkább egy szörnyeteg, mintsem vadállat.
Újabb könnyek indulnak útra. Félek, tehetetlen vagyok. Csak egy gyenge lény, aki képtelen megvédeni magát. Arról nem is beszélve, hogy olyasvalakit is veszélybe sodorhatok, aki fontos lehetett volna számomra.
– Ne sírj! Hisz nem bántottalak, csak közöltem valamit! – Hangja most olyan hatást kelt, mintha vigasztalna. – Semmi esetre sem foglak bántani, emiatt egy percre sem kell aggódnod!
“Ne sírj!”
Könnyebb mondani, mintsem eleget tenni egy ilyen kérésnek. Mi mást tehetnék? Hiszen sosem vágytam ilyesféle élményekre. Soha senki sem fenyegetett meg. Mindig nyugodt életem volt, de úgy látszik, eddig a pillanatig. Ha nem azt teszem, amit mond, akkor csinál, vagy mond valamit, ami senkinek sem jó. Hogy tudnék akkor nem sírni? Sőt mi több, zokogni…
><><
Az órákat élőhalott módjára ültem végig, nem törődve senkivel, és semmivel. A tanárokra alig-alig figyeltem, és, hogy van-e házi feladat, azt sem tudom. Amint megszólal a csengő, a táskámat felkapva kisietek minden egyes teremből. Túl feltűnő vagyok. Bár tudnám, miképpen kellene viselkednem. Nem megoldás, ha egyfolytában bujkálok. Előbb, vagy utóbb, rá fognak jönni. Ha Gergő elvárásaira nem is, arra mindenképp, hogy valamit titkolok. És ez leginkább Tomira igaz.
Az utolsó csengőszó után is ugyan úgy teszek, ahogy eddig. Összepakolok, felkapom a táskámat a hátamra, és magam mögött hagyom a termet. Vagyis csak hagynám, ugyanis gyengéden fogja meg karomat, hogy visszatartson. Megnehezíti a dolgomat kedvességével, akárcsak tekintetével.
– Történt veled valami? Furcsán viselkedsz.
Amióta ismerem, tudom, hogy ő az egyik legokosabb fiú ebben az osztályban. Azt is tudom, hogy hamar rájön mindenre, mégis meglep, hogy észrevette. Mosolyt erőltetek arcomra, holott sírni lenne lenne kedvem.
– Nincs semmi baj! – Utálom, hogy hazudnom kell. Viszont nincs más lehetőségem.
– Ha bármi van, nyugodtan mondd el!
Csak bólintok. Ezt a bármit, sajnálom, de nem mondhatom el.
Váratlanul hajol kissé lejjebb, csak hogy arcunk egy szinten legyen. Kellemes érzések hada lesz úrrá rajtam. Erre szükségem is van. Bal kezem arcára helyezem, és kiélvezem bőrének puha tapintását. Szemem ajkaira téved, mely olyan csábítóan hat rám. Talán ezért kezdeményezek csókot, mert vágyom rá. Az érintésére, arra, hogy tudjam, itt van mellettem. Annak ellenére is, ha minden gondolat korai.
Vajon, ha elmondanám neki, hogy Gergő mit tervez… Segítene. Biztos vagyok ebben. Azonban nem felejthetem el, hogy az a férfi mit mondott. Árthat Tominak, ha eljár a szám. Ezt pedig nem akarom. A kimondhatatlan igazság helyett inkább azt teszem, amit megtehetek. Ameddig megtehetem. Mert nem tudhatom, hogy Gergő mit tervez velem. Csak abban reménykedem, hogy találok kiutat anélkül, hogy ártanék bárkinek is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Bevallom őszintén, nekem ez a verzió jobban bejön, mert úgy érzem, Gergő valódi arcát jól bemutatom. Az előző verzióból pont ez hiányzott.