Bogi
Sosem érdekelt, hogy milyen lehet élőhalottként létezni. Mégis ki gondolkodna ezen? Senki, aki használja az eszét, vagy csak szeret élni. Az elmúlt három hétben tökélyre fejlesztettem a hamis mosolyt, de a kollégiumi szobámban nem teszek mást, csak sírok. Sokszor úgy alszom el. Azonban jobb, ha erről leszokom, hiszen hamarosan kapok egy szobatársat, aki mellett nem tehetem meg azt, hogy itatom az egereket.
Ezalatt a három hét alatt eljutottunk oda, hogy október lett. A fák hullatni kezdték leveleiket, miközben az idő hidegebbé vált. Színes minden, ám nekem szürke. A táj fakóvá vált, lélektelenné. Itt vagyok, ugyanakkor mégsem. A szívem apránként törik össze.
A szüleimmel néha beszélek. Megnyugtatom őket, hogy minden rendben, és élvezem a mindennapokat. Pedig szívem szerint a karjukba vetném magam, hogy addig sírjak, míg már egyetlen könnycseppem sem marad.
Tomi néha rózsát hagy a padomon. Tudom, hogy ő volt. Nem magamtól jöttem rá, elmondta nekem. Romantikus típus, kimutatja érzéseit, és olyan szeretetet kapok tőle, amit meg sem érdemlek. Vagyis, megérdemelném, de nem ebben a helyzetben. A legjobb az lenne, ha véget vetnék ennek a kapcsolatnak. De ha erre gondolok, a maradék szívem megszakad. Viszont… Mindkettőnk érdekében ez az egyetlen megoldás, ami létezik. Végül is, plusz két év magány nem oszt, nem szoroz, hiszen az előző évben szereztem tapasztalatot.
Az éjszakai levegő, mivel már túl vagyunk szeptemberen, hidegebb lett. Az utca csendes, csak pár autó halad el az utakon. A kollégium előtti padok egyikén ülök. Néha-néha megborzongok a széltől, ami simogatja arcom, mégis kellemes hatást gyakorol rám. A szemüveg az egyik falécen pihen, így nem látok tisztán, de a homályos lámpa fénye kissé nosztalgikusan hat rám. Mintha karácsonyi füzért néznék, csak nem a szobámban. Le sem tagadhatnám, hogyan is érzem magam. Bárcsak eltűnne az életemből az a férfi, de erre esély sincsen.
Gergő egy szörnyű ember, képtelenség szeretni. Amit érzek iránta, a tőle való félelem mellett, a gyűlölet. Ha megcsókol viszonzom. Ha másképp ér hozzám, igyekszem elhúzódni. Mindig eléri, amit akar. Mindig ugyanazzal fenyeget. Ártani fog Tominak, míg engem megszégyenít. Az egész iskola előtt lejárat, ha meg merek szólalni. Éppen ezért, hallgatok. Csendben leszek, és nem bánthatja azt a személyt, akit szeretek. Ha valamiben nem hazudok az az, hogy szeretem Tomit. De mégis miféle szerelem az, amiben hazudni kell? És hiába kezdek el sírni, hiába fáj… Tudom, hogy mit kell tennem. Más szóba sem jöhet. A tőle kapott rózsákat viszont nem dobom ki, legalább az emlékeztessen az érzéseinkre.
><><
Sokat nem aludtam, így fáradtan kullogok be az iskola épületébe. Egy újabb szerdai nap, a sok közül. Ez mégis annyiban lesz más, hogy véget vetek valaminek, ami lehetett volna olyan szép, és élénk, mint egy rózsa, mely nem nyílt ki. Hát milyen csodás lenne, ha kinyílna. De sosem fog. Ajkamba harapok, hogy ne bőgjem el magam. Eleget sírtam már. Csoda, hogy van még mi kifolyjon belőlem. A második emeletre igyekszem, mert matekkal kezdek. Az ajtó nyitva. Mikor belépek, a tanárnő helyett Tomi fogad, aki a padomon ül. Megtorpanok. Mintha az égiek segíteni akarnának abban, amire készülök.
Nem sírhatok. Nem sírhatok. Nem sírhatok.
– Reméltem, hogy hamar jössz! – Édes mosollyal fogad. Tekintete csillog.
A szívem pedig tovább repedezik. Megszabadulok táskámtól, ám nem lépek közelebb. Az ajtóban maradok. Jobb itt, mert ha úgy adódik, el tudok futni. Követne, tudom, de bízom abban, hogy mégsem teszi majd meg.
– Én is reméltem, hogy itt leszel. – Jobb kezem ökölbe szorul. Körmöm a bőrbe váj. Nem fájdalmasabb, mint a lelki fájdalmak, amik hetek óta bennem vannak. – Jobb, ha ezt senki sem hallja, csak te.
– Mi a baj? Megijesztesz! – Lecsúszik a padról, és hozzám igyekszik.
– Nem… – Ismét ajkamba harapok, míg nedvességet érzek kezemben. Biztos vérzik. Nem baj, megérdemlem, mert sokkal rosszabb élményekben gazdagítom. Azonban, a könnyeimnek képtelen vagyok parancsolni. Inkább a padlót nézem. – Szakítani akarok! – hadarom el gyorsan. Muszáj, mert különben sosem mondom ki.
Csak annyit látok, hogy kezei teste mellett. Leeresztve, mint a lufik, persze nem lett olyan lapos. Ostoba gondolat. A néma csend szakad kettőnk közé, mely elviselhetetlenebb, mint bármi, ami eddig fájt valaha. Nem reménykedem válaszban, és ami azt illeti, nem is mond semmit. El lép mellettem, hogy egyedül álljak a bejáratnál. Nekem pedig csak a sírás marad, a már jól megszokott könnyekkel.
Sajnálom! Őszintén sajnálom!
><><
Az utolsó óra az egyetlen, ami eltereli a figyelmem mindenről. Szakmai gyakorlat. A fa illata, a szerszámok, a különböző kész művek. Ezek miatt úgy érzem, egy másik világba kerültem, ahol semmi gond sem üldöz. A fiúk kacaja mégis eljut fülemig, ahogy egy fájdalmas sziszegés is, amire oda fordulok. Elkerekedő szemem azt látja, hogy Tomi megvágta magát, és egy rongyot nyom tenyerére. Odamennék, hogy segítsek, de figyelmeztetem magam, hogy már nincs közöm hozzá. Ráadásul ő maga is visszatart, hisz mikor pillantásunk találkozik, nem kapok mást, csak gyűlöletet. Korábban azt hittem, hogy úgy néz rám, mint aki a háta közepére sem kíván. De ezek után rá kell jöjjek, az a tekintet más. Régen nem volt semmi harag íriszében, viszont most csak azt kapok. Ezúttal valóban utál. Fáj, rohadtul fáj, de megérdemlem. Összetörtem a szívét. Törjön össze az enyém is.
Inkább visszafordulok a munkaasztalomhoz. Remélem senki sem látja meg könnyeimet. Elég, ha én tudok róluk.
Csengetés után úgy rohanok el, mintha üldözne valami rémisztő dolog. Meglehet, a bűntudatom. Elhaladok néhány terem mellett, ám az egyikbe beránt valaki, a kulcs elfordul a zárban, a táskám egy nagyobb koppanással landol a padlón, én pedig ijedten meredek az illetőre. Senki sem tartózkodott a hátam mögött, emiatt nincs, aki segítene kijutni innen. Kettesben Gergővel… Mindvégig rossz ötlet volt, most miért lenne más?
Nem sok időm van körbenézni, mert ajkát az enyémre tapassza, de abból, amennyit láttam, a kémia laborban vagyunk. Egy helység, ahol kísérletezni lehet. Honnan van kulcsa ide?
Csókját kivételesen nem viszonzom, még korábbi figyelmeztetése ellenére sem, hiszen mozdulatlanságomért tett megjegyzéseket. Egyszerűen csak hagyom. Azonban minden ilyen alkalommal a hányinger kerülget. Arról nem is beszélve, hogy borostás arca, szúrja az enyémet. De szerencsére eltávolodik. Amióta vele találkozgatok, keveset beszélek. Vagyis inkább csak vele, de ki tudja, talán mindenki mással is. Szó sincs arról, hogy sajnáltatom magam…
Senkinek sem szólok, egy szó sem hagyja el szám, amiben arról lenne szó, hogy Gergő mit tesz, miket mond. Csak létezem, és kussban maradok. Ez ugye nem merül ki az önsajnáltatásban?
– Már alig vártam, hogy velem légy! – Megragadja kezem, valamiért azonban megfordítja. Tekintete ijedté változik, majd rám emeli szemeit. – Mi történt a tenyereddel? Mik ezek a sebek?
Egy pillanatra felém mutatja, hogy lássam körmeim nyomát. Próbáltam lemosni, valamennyire sikerült is, de hiába takargatnám, bárki észrevenné. Aggodalmára egy vállvonással válaszolok. Engem hidegen hagy, ő se foglalkozzon vele. Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna.
– Ne árts magadnak! Francba! – Szájához emeli kezem, hogy puszit adjon rá.
Szinte azonnal húzom ki övéből, hogy ne is érinthesse. Csakhogy jeges pillantást kapok tőle, amire megfeszül testem. Az ajtó mögött nevetés hangja szűrődik be a terembe. Fiúk nevetgélnek, illetve beszélgetnek. Meghallom őt is, ami bőven elég ahhoz, hogy a szememből könnyek szökjenek ki. Ajkaim szétnyílnak, mintha arra készülnének, hogy hangok jöjjenek ki, ám Gergő megakadályoz azzal, hogy tenyerét az arcomhoz szorítja.
– Egy mukkot se! – Hangja kíméletlen, akárcsak egy fűrész, mely éles fogaival hasítja szét a vékony fa lapot. – Egy pillanatra se felejtsd el, hogy mi fog történni, ha beszélsz! Ha megértetted, bólints egyet!
Úgy teszek, ahogy kéri. Elveszi kezét, de nyomát továbbra is érzem. Arra gondoltam, talán ha hangosan kiejtem Tomi nevét, meghallja, és segít, hogy aztán később megbocsásson nekem. Mindez persze, hogy meg sem történhet. Csak egy hamis képzelgés, vagy ábránd formájában létezhet. Nincs senki, aki segítene.
– Szeretném, ha ideadnád a telefonod! – Egyik kezét felemeli. Továbbra is csak parancsol.
Kiveszem zsebemből a készüléket, feloldom, majd felé nyújtom. Ki kapja, és valamit pötyögni kezd rajta. Mikor felém fordítja, csak a nevét látom, egy telefonszámmal. Ez nem sejtet jót.
– Így bármikor tarthatjuk a kapcsolatot. – Lábait berogyassza, így fejünk majdnem egy magasságba kerül.
Ha Tomi tenne így, most megérinthetném. Eddig sose gondoltam arra, hogy milyen puha, és bársonyos a bőre. Oly meleg, akárcsak szeme, amivel minden egyes nap rám nézett. Gyorsan harapok ajkamba. Őt akarom, csakis őt, nem ezt az undorító alakot. A szívem egyes egyedül csak Tomira áhítozik. Váratlanul zokogok fel, mert képtelen vagyok visszatartani, és mert tudatában vagyok annak, hogy többé nem fog úgy rám nézni, ahogy eddig.
Lélekben igen messze vagyok, ennek ellenére hallom Gergőt. Beszél hozzám, mégsem értem. Érzem, ahogy leveszi szemüvegem, hogy megtörölje arcom. Tudomást sem veszek róla, ugyanis ő okozza a bánatomat. Tönkretett mindent, amit csak lehetett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
