Bogi
Ahogy kiteszem a lábam az iskola épületéből, jelez a telefonom. Mikor rápillantok, Gergő neve látszódik, alatta pedig üzenetéből pár szó.
“Szombaton érted megyek…”
Ennél több nem olvasható a zárt képernyőn, ráadásul el is sötétül. Zsebre vágom, balra fordulok, és a Csónakázó-tó irányába igyekszem. Nem mintha futnék, hisz kis lépésekben teszem meg az odautat. Az első padra leülök, ami elém kerül. Táskámat kivételesen nem veszem le, azonban kabátom cipzárját lehúzom. Érezni akarom a hideget, érezni akarom, hogy élek. Egy apró szikra is megteszi, ami ennek jelét mutatja.
A tavalyi év viszonylag hamar eltelt. Nem került semmilyen akadály az utamba. Olyan könnyed, és nyugalmas volt minden. Senki sem fenyegetett, senki sem akart ártani. Talán a jövőben majd görcsösen fogok kapaszkodni azokba a pillanatokba, mert ki tudja, hogy meddig tart ez az egész.
><><
Beillesztem a kulcsot a zárba, ám az ajtó könnyűszerrel kinyílik. Ezen meglepődöm, azonban eszembe jut, hogy a mai naptól nem leszek egyedül, hisz kapok egy szobatársat. Valamiért óvatosan lépek be, bezárva magam mögött az ajtót. Ebben a szobában mindig is két ágy volt, de most először kap a másik egy gazdát. A sajátomra helyezem táskámat, majd leülök. Egyedül vagyok, egyelőre. Leveszem magamról szemüvegem, aztán elfekszem. Le kellene vennem a cipőmet, de úgysem húzom fel lábam, a parkettának pedig nem árthat.
Furcsállom, hogy nincs itt, hiszen lassan hét óra lesz, ráadásul csütörtök van, bulizni a legtöbben pedig péntek esténként szoktak. Egy idegenről viszont nem állapíthatom meg, hogy szeret-e szórakozni, vagy sem. Lehunyom szemem. Eléggé fáradtnak érzem, talán a sok sírás miatt nehezedett el. Utoljára gyerekként tapasztaltam ilyet. Már nem emlékszem miért, de majdnem egy teljes napot végigsírtam. A szüleim hiába próbáltak vigasztalni.
Hirtelen hallok matatást az ajtónál, így felülök, szemüvegemet visszaveszem. Kitárul az ajtó, amin egy hosszú, szőke hajú lány sétál be. Az első gondolatom az, hogy milyen szép. A második, hogy úgysem leszünk barátok, ugyanis korántsem az én társaságomba való. Vagyis… Inkább én nem illek az övébe. Amint megpillant, elmosolyodik, közelebb lép hozzám. Jobb kezét feljebb emeli.
– Szia! Kovács Laura vagyok!
Bársonyos hangja simogatja fülem. Szeplős arca igazán bájossá teszi, míg öltözködése inkább nőiesnek mondható, mintsem olyannak, ami a korabeli lányokon van. Ebbe én is beletartozom.
Felemelem kezem, hogy viszonozhassam közeledését. Úgy érzem magam, mint aki sokkban van. Meg kellene szólalnom, köszönni, majd mondani valamit.
– Mi az, neked talán nincs neved? – Elneveti magát, kezét pedig elhúzza.
– De… Persze… – Szedd össze magad! – Hegedűs Boglárka vagyok!
– Különleges, és aranyos név, egy szintén aranyos lánynak!
Mosolyra húzza száját, amit muszáj viszonozni. Egy pici jókedv belefér ebbe a szomorú, és egyben sírós napba. Lehuppan mellém, hogy mesélésbe kezdjen.
Oroszlányon született, bár iskolába mindig más városba ment. A sok lánnyal ellentétben ő valami menő szakmáról álmodozott, és szerinte az asztalos, mint munka, sokkal jobb, mint a fodrászat, vagy bármelyik állás, ami inkább a nőket célozza meg. Persze, egykori osztálytársai bírálták emiatt, de erre magasról tett. Az ő életét nem más fogja élni, így nem is szólhatnak bele.
Szeret bulizni, csinosan öltözködni, igyekszik határozottan hozzáállni mindenhez. Néha van, amikor elesik, de van benne elég erő, hogy felálljon, és tovább haladjon. Azt hiszem… Egy kicsit irigylem. És valamennyire haragszom magamra, ugyanis sosem illik csak külsőről ítélkezni. Laura egy kedves lány, határozott, hamar megtalálja a helyét. Talán jó barátok leszünk. Bevallom, örülnék neki.
><><
A reggeli ébredéssel általában nincs problémám, de ezúttal komoly ellenérv szól amellett, hogy felkeljek. Összefutni Gergővel; vele lenni amikor elvárja; hagyni azt, hogy megcsókoljon. A gyomrom összeszorul, ha erre gondolok. De képtelen vagyok eleget tenni az elvárásainak. Nem csak magam miatt.
Kikecmergek az ágyból, talpaimat leteszem a padlóra. Van rajtam zokni, mégis jól érzem a lapok hűvösségét. Enyhén ki is ráz a hideg miatta. Megdörzsölöm szemem, ásítok egyet. A szemüvegemet felveszem. A másik ágyra nézek, ahol Laura még nagyban szuszog. Megnézem, mennyi az idő, azonban ez nem jön össze, ugyanis két üzenet eltereli a figyelmem. Enyhén remegő kézzel megnyitom.
“Miért nem válaszoltál? Meg sem nézted gondolom, amit írtam…”
“Holnap reggel gyere a szertárba! Lehetőleg időben!”
Egyik kezemet a számra szorítom pusztán azért, mert rosszullét fog el. Gyorsan nyelek egyet, veszek egy mély levegőt. A számokra pillantok. Fél hat lesz, ami azt jelenti, hogy jobban teszem, ha öltözködöm, és elindulok.
Minden egyes ruhadarabot remegő kezekkel kapok magamra, miközben könnyeimmel küszködöm. Laura néha mocorog, de lassan neki is kelnie kell. Azonban nem érek rá vele foglalkozni. Felkapom a cipőt a lábamra, ahogy kabátomat, végül sapkámat is. Mikor az ajtóhoz lépek, rezgést érzek zsebemben. A telefonom. Gyorsan lépek ki a szobából, kezemben a táskával. Bezárom az ajtót, aztán előkapom a készüléket. Gergő… Megint.
“Ugye elindultál már? Látni szeretnélek!”
Felsóhajtok, bár szívesebben ordítanék egyet, ahogy arra egy lány képes lenne. Mégsem teszem meg. Válaszra sem méltatom, inkább lesietek a lépcsőkön, kilépek az épületből, hogy a buszmegállóhoz igyekezzek. Mindezt úgy, hogy inkább menekülnék a világ végére, ahol ő nincs ott.
><><
A szertár előtt állok, miközben egy képet nézek, amin Tomi is én vagyunk. Annak ellenére, hogy csak három hét jutott nekünk, boldogok voltunk. Bár Gergő már akkor is közbe-közbe szólt. Az alatt a három hét alatt, sokszor gondoltam arra, hogy a tanár csak egy zavaró illúzió, amit könnyen eldughatok. De sokkal nehezebb volt a hátam mögé rejteni. Igazán meglep, hogy Tomi semmit sem vett észre. Örülök is ennek.
Cipő kopogásra leszek figyelmes, így elteszem a telefont. Eszem ágában sincs megfordulni, mert tudom jól, hogy ki jön. Ismerem a járásának hangját. Ennek tényét szomorúan konstatálom. Ismeretlennek kellene lennie. Megzörgeti kulcsát, miközben elsétál mellettem. Felesleges jelezgetnie. Kinyitja az ajtót, beljebb lép, a lámpákat felkapcsolja, bár sok fényt nem biztosítanak továbbra sem. Annyira passzol az érzéseimhez. Tompa, majdhogynem sötét.
– Gyere! – Semmi köszönés, csupán parancs. Újra.
– Miért kellett idejönnöm? – Belépek, levetem táskámat, akárcsak a sapkát. Még a kabátomtól is megszabadulok. Minden a földön köt ki.
– Nem kell félned! Korábban mondtam, hogy nem bántalak.
Ez nem válasz a kérdésemre, de inkább figyelmen kívül hagyom. A kulcs elfordul a zárban. Ismét benne vagyok egy kalitkában, bár ebből a fajtából nincs kilátás. Sehova. Semmi esetre sem vágyom a megszokás érzetére, de barátkoznom kellene vele. Ahogy egy olyan érzéssel is, amit magánynak nevezünk. Senki sem segít, aki pedig megtehetné, annak nem hagyhatom.
– Azt szeretném, ha velem lennél. – Megsimogatja arcom. – Vigyázni fogok rád mindvégig, de senkinek sem szólhatsz semmit sem! Azzal csak bajt okozol, és elsősorban magadnak!
Mit kellene erre felelnem? Tudom… Maradjak csendben, meg se szólaljak. Sírni talán szabad, az meg van még engedve, ugye? Mert akkor kiengedem azt, ami még bennem van. Ha megszabadulok minden könnyemtől, később elviselhetőbb lesz minden, és bármi.
A feladatom egyszerű: tűrni. Akkor pedig nem árthat senkinek. A lelkem ugyan megsemmisül, de ennyi veszteség belefér. Gondolom.
– Bogi! – Lágyan ejti ki nevem, miközben simogatja vállam. – Holnap elviszlek valahova, ahol jól érezhetjük magunkat.
Nem akarok menni. Vele sehova.
– Természetesen egy másik városba, mert nem lenne jó, ha valaki felismerne. – Keze arcomat fogja. – Jól fogod érezni magad, ezt garantálom!
Megráznám fejem, de félek a reakciójától. Korábban azt mondta, nem bántana, de sosem tudhatom, mikor szegi meg ígéretét. Fejét váratlanul hajtja lejjebb, hogy száját az enyémre tapassza. Orromon kiengedem a levegőt. Eléri, hogy nyelve a számba kússzon. Szemem lehunyom, de a kiszabaduló könnyekkel nem tudok mit tenni. Folyjanak csak le. Vajon még mennyi fog kiszökni? Mikor érem el azt a pontot, amikor összetörök, de úgy igazán? A kérdések ott lógnak a levegőben, megválaszolatlanul.
><><
Még csengetés előtt engedett el. Azt mondta, délután is látni szeretne, hiszen péntek révén, nincs közös óránk. Kijelentése után azon kezdtem el gondolkodni, hogy utolsó csengetés után lelépek, amilyen gyorsan csak tudok. Csakhogy… Eszembe juttattam, hogy mi van, ha megfenyeget? Akkor mit teszek? Visszajövök?
És ha kések? Akkor értem siet, hogy el rángasson a szertárba? Nagyon úgy néz ki, hogy nem érek oda időben. Mert valaki feltart. Egy olyan személy, akivel lenni akarok. Aki minden gond, és bánat ellenére életre kelti minden porcikámat. Akivel mégsem lehetek együtt.
– Akármiért is akarsz véget vetni a kapcsolatunknak, nem fogadom el!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Egy későbbi fejezetben Tomi gondolatait is meg lehet majd ismerni, ott bevallja, hogy mit is gondol erről az egészről.