Bogi
Ahogy egyik nap telik a másik után, úgy válik minden szürkévé, már-már inkább feketévé, némi fénnyel, hogy azért mégis lássak. Minden egyes napom ugyanúgy telik el. Be lettem programozva, akár egy robot. Reggel felkelek, megjelenek a szertárban. Elviselem az érintéseit, meghallgatom fenyegetéseit, aztán megyek az óráimra. A nap végén pedig vagy újra a szertárban találkozunk, vagy felvesz a kocsijával, hogy egy másik városban kössünk ki.
A körülöttem lévőkkel alig beszélek. Esténként még sírok, amiből Laura semmit sem vesz észre. Néha szóra bír, de olyankor is hagyom, hogy ő beszéljen. Szerencsémre van miről csacsognia. Engem pedig elkönyvelt szégyenlősnek, mondván, nehezen nyílok meg.
Ez alatt az egy hét alatt, nem ettem sokat, de az éhség sem üldöz. Egy-két falatnál több képtelen lecsúszni torkomon, így hát nem is erőltetem. Ha néha megkordul a gyomrom, figyelmen kívül hagyom. Kicsit fáj, de elviselem, mert ez a fájdalom messze nem olyan, mint ami a szívemben van.
Próbálok arra figyelni, hogy legalább tiszta legyek, persze a rajtam lévő mocskot sosem mosom le magamról. Semmit sem ér a tusfürdő, vagy szappan.
Ami pedig a tanulást illeti… Nem tudom, hogy hogyan teljesítek, de szabad perceimben a könyveimet, és füzeteimet bújom. A legrosszabb azonban az, hogy a szakmai óráimon alig vagyok jelen. A fa jellegzetes illata sem nyűgöz le. De… Ami mindezeknél is rosszabb, az az, hogy érzem Tomi jelenlétét, hogy tudom, csupán pár lépés választ el tőle. Mégsem nézhetek rá, lassan már álmodozni sem merek. A szívem érdekében kitöröltem a közös képünket, a telefonszámát is. Utóbbit azért, mert nem kellett sok, hogy tárcsázzam. Hallani akarom a hangját. Borzasztóan hiányzik.
><><
– Jövő héten már jön az őszi szünet. – Gergő a lépcsőház falának dönti hátát. – Jól sejtem, hogy hazamész Tatára?
– Igen! – válaszolom tömören. Vele szemben állok. Péntek este van, már rég besötétedett. A magasan lévő lámpa fénye miatt sajnos látom, hogy milyen pofát vág. Nem tetszik neki, hogy a családommal akarok lenni. – Talán baj?
– Vigyázz a szádra! – Kabát zsebéből előkap egy öngyújtót, majd egy doboz cigarettát. Meggyújtja, majd beleszív, végül a füstöt kifújja.
– Vigyázok, nem kell figyelmeztetnie!
– Azt hiszem, mintha korábban mondtam volna neked valamit, amihez tartanod kellene magad! – Bal kezét arcomra teszi, azonban simogatás helyett megpaskolja. – Ne kelljen mindig figyelmeztetni!
Ebben a hétben észrevettem magamon, hogy sokszor visszaszólok neki. Bár jobb lenne, ha óvatosabb lennék. Nem tudhatom, mikor üt meg. Ígérete szerint nem tenne ilyet, de kis mértékben sem hiszem el szavait. Emellett, megkért, hogy tegezzem. Ez eddig nem történt meg. Dühíti. Felidegesíti. Magam alatt vágom a fát.
– Megértettem… – Ránézek. Még mindig elfog tőle a hányinger. – Figyelek arra, hogy tegezzelek.
Mosolyra húzza száját, aztán államat megragadva lép közelebb, hogy puszit hintsen számra. Most kivételesen nem bánnám, ha jönne az a róka. Egyenesen a pofájába.
– Lassan visszamegyünk. Pihenned kell! Különösen, ha utazni fogsz.
– Elvagyok alvás nélkül is! – vágom hozzá. Mindennél jobban utálok vele beszélni. Igyekszem is minimálisan válaszolni, vagy reagálni.
– Senki sincs el alvás nélkül. Ne hazudj nekem! – Ismét arcomhoz ér.
Pár nappal ezelőtt egy ilyen próbálkozásánál elhúztam a fejem, azonban kellőképp megbüntetett. A falhoz szegezett, miközben megragadta vállam. Rideg pillantása megfagyasztotta a vért bennem. Minden szót lassan ejtett ki. Ha még egyszer ilyet merek tenni, az iskola aulájában szégyenít meg. Képekkel, melyeken olyan helyzetben vagyok, amit senkinek sem mutatnék meg. Ugyan nem fotózott le sehogyan sem, csupán profi a képek szerkesztésében. Legalábbis szerinte. Kideríteni ezt semmi esetre sem akarom.
Éppen ezért hagyom magam. Hagyom, hogy megcsókoljon, miközben a cigi íze betölti számat. Nem sokra vagyok attól, hogy tényleg kihányjam mindazt, ami valójában nincs is bennem. Mikor eltávolodik, köhögök párat. Ezen csak jót kacag. Kissé könnybe lábad szemem, bár ez inkább annak köszönhető, hogy fulladozom. Veszek pár mély levegőt, ami egy kicsit segít.
– Szállj be a kocsiba! – A járműre mutat közben. – Megyek én is. Vissza viszlek a kollégiumba, aludd ki magad! A jövő hét folyamán pedig elvárom, hogy ne zárkózz el tőlem, ha már úgysem leszünk együtt! Ha írok, arra válaszolsz! Ha netalán hívlak, felveszed. A szüleidnek elég, ha annyit mondasz, a pasid keres.
Nem válaszolok, inkább beülök az autóba. Amint bekötöm magam, ránézek. Ha tudnék vezetni, most átülhetnék a másik oldalra, és könnyűszerrel elhajthatnék. Több, mint egy órára vagyunk a várostól, így aligha tudna hamar visszaérni. Az is lehet, hogy csak másnapra lenne Tatabányán. Gyorsan megrázom fejem. Felesleges ezen agyalni. Inkább kezeimre pillantok. Eddig észre sem vettem, hogy vékonyabbak lettek. Ha erre felfigyel valaki, mit mondjak neki? Nekiálltam fogyókúrázni? Ugyan ki hinné el? Ennél jobb válaszlehetőség azonban nincs.
Fejemet a támasznak nyomom, szememet lehunyom. Elképzelem magam egy olyan helyre, ahol szívesen lennék. Süt a nap, kellemes meleg borítja be testem egészét. Egy könyv van kezeim között, melyben egy édes szerelemről olvasok. A háttérben boldogan sikítozó gyerekek. Kacajok sokasága is eljut fülemig. Tisztán hallom a víz fröcskölésének jellegzetes hangját. Ahogy felemelem fejem, Tomi jelenik meg, aki egy csodás mosollyal jutalmaz. Leül a nyugágy szélére, lassan hajol közelebb. Finom ajka az enyémhez ér…
Az ajtó csapódik, így az álom szertefoszlik. Megdörzsölöm szemem, szipogok egyet. Mily édes ábránd, csak kár, hogy sosem valósul meg.
><><
A kollégium előtt szállok ki. Nem búcsúzkodom, bár ha úgy vesszük, szívesen tenném meg. Talán vissza sem jövök ebbe a városba. Talán ez jó ötlet lenne, de mégis mit mondanék a szüleimnek? Továbbra is asztalosként képzelem el a jövőmet, azonban azt nem tudom, hogy mely városban lehetne ezt a szakmát tanulni. Ha sikerülne meglógni előle, követne? Ott is tovább kínozna?
Az épület felé fordulok. Vidám színei csalogatóan hatnak, itt biztonságban lehetek. Legalább ide nem teheti be a lábát. Az üzenetei elöl viszont ez a hely sem véd meg. Jobbra tekintek, ahol a pláza látható. Vajon mennyi lehet az idő? Az épületen belül sötét van, már senki sem tartózkodik ott. Ha túl megyek gondolatban a plázánál, akkor eljuthatnék arra az utcára, ahol Tomi lakik. Ezt onnan tudom, hogy megmutatta. Jártam is nála. Szereti a virágokat, emellett az anyjának van is egy üzlete, tulajdonképpen az épület aljában.
Ha el is mennék oda, látni sem akarna. Korántsem vagyok álmos, felmenni pedig nem akarnék. Most nem. Egy padon állapodik meg szemem, aztán támad egy ötletem. Sapkámat, kabátomat, és pulcsimat lekapom magamról. A hideg levegő rögtön megrohamozza testem minden szegletét, de most erre vágyom. A csontjaim szinte azonnal átfagynak. Telefonomat előveszem zsebemből, megkeresek egy dalt, amit benyomok. Megszabadulok szemüvegemtől, és csak a zenére koncentrálok.
Hagyom, hogy bekússzon a bőröm alá, miközben arról énekelnek, hogy milyen szép is az élet. Felhőtlen, szabad, semmi akadály nem hárul eléjük. Boldogok. Én is ilyen akarok lenni. Úgy vágyom erre, mint egy kisgyerek az édességre ebéd után. De ami nekem jut, az nem tesz boldoggá. Szomorú vagyok, és magányos. A félelem szorítja satuba a szívem, miközben minden érintésétől a pokolban érzem magam.
Mégis, ahogy most átjár a hideg levegő, úgy érzem, mintha feltámadtam volna. Beszívom orromon keresztül, majd számon engedem ki. Ezt eljátszom párszor. Ahogy körbe tekintek, minden olyan homályos. Persze, hisz a szemüvegem nélkül nem látok rendesen. De most nem bánom, kicsit sem, mert ebben a pillanatban érzem, hogy élek. Eddig olyan voltam, mint egy élőhalott. Ebben a percben pedig eleven testem örül. Örül annak, hogy figyelmeztetem az életre. Ha ezt teszem meg, akkor az azt jelentené, hogy feladtam. Korántsem. Talán összetörtem, sőt, biztosan így van, de ott van még bennem a szikra. Amíg az nem huny ki, addig talán reménykedhetek.
A dal véget is ér, hogy a néma csend vegye át a helyét. Egy-két kocsi száguld el az úton. Egyetlen ember sincs az utcán. Engem leszámítva. Visszaveszem szemüvegem, aztán a telefonomra pillantok. Lassan tizenegy óra. Fel kellene mennem, hiszen holnap már utazom. Egy teljes hét abban a városban, ahol születtem, és ahol felnőttem. Ahol tizenöt évig elvoltam. Szükségem lesz erre az időszakra. Megszabadulok minden gondtól. Nem hagyom, hogy Gergő megtaláljon. Ha emiatt haragudni fog, elviselem a következményeit, legyen az bármilyen rossz is.
><><
Egy bőrönd van bal oldalamon, a megszokott táska hátamon. A tankönyveim, füzeteim, és pár ruhám vannak elrakva. Hamarosan ideér a vonat Budapestről. Szívesen kapcsolnám ki telefonom, azonban a szüleimmel szeretném tartani a kontaktust, hiszen kocsival jönnek elém. De Gergőnek sikerül mindig megtalálnia, azonban már eldöntöttem, hogy ha Tatára érek, kikapcsolom. Szükségem van arra, hogy eltűnjön az életemből. Erre a hétre mindenképpen. A családom erre tökéletes lesz. Nem gondolok senkire, és semmire. Hébe-hóba azonban Tomira szeretnék. Csak rá. Abban még semmi rossz sincs, ha az arca előttem lesz. Ha elképzelem, hogyan csókol meg, s milyen íze van. Azt hiszem, jobban szeretem őt, mint gondoltam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nem lesz jó következménye. :( Amúgy terveztem erről a szünetről is írni, de nem igazán lett volna mozgalmas.