Bogi
Az iskolám nevével szemezek, melyre eddig úgy tekintettem, mint egy ideális helyre, ahol a kívánt szakmát megtanulhatom. Azt hittem, nyugodtan fog eltelni minden egyes év. Bíztam abban is, hogy a családom tagjai majd büszkék lesznek rám. Tulajdonképpen csak pozitív dolgokra számítottam. Csakhogy… Van itt valaki, aki eldöntötte, hogy pokollá teszi az életem.
Tegnap este, egy hét után, félve kapcsoltam be a telefonom. A hazautazás előtt megkért, hogy tartsam vele a kontaktust. Válaszoljak az üzeneteire, és ha kérdeznék ki írt, hazudjam azt, a pasim volt. Minden parancsának ellenszegültem. Ma pedig megkapom a “jutalmam”. Könnyen visszafordulhatnék, hivatkozva arra, hogy pocsékul vagyok. A szüleim azonban úgy tudják, minden a legnagyobb rendben, éppen ezért, ha lógni kezdek, felkeltem a figyelmüket.
A bekapcsolás után egyébként olyan üzenetek fogadtak, amikre emlékezni sem szeretnék. Kihúztam nála a gyufát, meglakolok azért, mert nem foglalkoztam vele. Negyven elcseszett üzenet, harminc hívás, tíz hangposta. Mindegyiknek ugyanaz a lényege: csúnyán kikapok. Ez persze csak a szebb megfogalmazás. Sok obszcén szót kaptam, még olyanokat is, melyeket életemben sosem hallottam. Így hát, Feri neve alatt állva arra gondolok, hogy ezen a mai napon, november negyedikén, kurvára nem vágyom arra, hogy belépjek ebbe az elcseszett épületbe. De ha nem teszem meg, egy életre megbánom.
Nincs szükség telefonomra tekinteni, hogy tudjam, mennyi az idő. Lassan öt óra. Laura még nagyban horkolt, amikor én kiléptem a közös szobánkból. Jól felöltöztem, mégis úgy reszketek, mintha egyetlen ruha nélkül álldogálnék itt. Percek kérdése, és megérkezik. Csak a legrosszabb dolgokra számítok. Lehunyom szemem, mikor meghallom hangját, ahogy kiejti nevem mocskos szájából.
Ahogy elkapja karom, nem elég, hogy megszorítja, még magával is húz, egészen az iskola bejáratáig. Amint esélyem adódik rá, betekintek, de szomorúan konstatálom, hogy senki sincs bent. Túl sötét van. A kabátom vastag, ennek ellenére tisztán érzem, mennyire erős a szorítása. Az ajtóhoz présel, szabadon lévő keze a sapkámra téved, amit öklébe szorít, néhány hajszálat kitépve fejbőrömből. Emiatt felszisszenek.
– Mi a francot kértem tőled? – Fejemet az üveghez üti. – Ha? Mit? – Megismétli az előbbit.
Nem erősen teszi, mégis úgy érzem magam, mintha összetörne az ablak, köszönhetően a fejemnek. Próbálok könyörögni, próbálok nem fel zokogni. Semmi hatásom sincs rá. Váratlanul enged el, de csak azért, mert valaki közeleg.
– Egy árva szót sem szólsz, te ribanc!
Szavai halkan szólnak, ám jobban ütnek, mint hittem. A könnyeim, amik az előző egy hétben szertefoszlottak, úgy térnek vissza, mintha csak szünetre mentek volna ők maguk is. Magassarkú cipő kopogására figyelek fel. Egy nő közeleg, aki éppenséggel a matekot oktatja. Elfordulok ellenkező irányba, csak ne lássa tekintetem. Hogy magyaráznám meg azt, miért sírok? Illedelmesen köszönök, ahogy ő is. Egymással kezdenek beszélgetni, míg belőlem csak a hátamon lévő táskát szemlélhetik. Megigazítom sapkámat. Mikor felnevetnek valamin, összehúzom magam, és újra sírhatnékom támad.
Hallom kinyitódni az ajtót, először a nő az, aki belép. A világítás felkapcsolódik az egész iskolában. Elköszön tőlünk, hogy menjen a saját dolgára. Gergő megragadja vállam, így esélyem sincs elszökni.
– A szertárba!
><><
Mindig is úgy gondoltam a szerelemre, mint valami csodás dologra, ami képes felemelni. Amitől igazán boldog lehet az emberi szív. Három hétig esélyem adódott egy ilyen kapcsolatra. Ez idő alatt úgy hittem, hogy a rossz dolgok eltűnnek majd. Mekkorát tévedtem. A szerelem az, ami véget ért. Helyette maradt a szenvedés, a könnyek, és az érzés, hogy senkit sem érdeklek. Gyűlölöm ezt a helyet, ahol fény alig van, ahol csak olyan dolgokban részesülhetek, melyektől semminek érzem magam.
Amint becsukja a szertár ajtaját, felém fordul, neki iramodik, letépi rólam a táskámat, kabátomat, még a sapkát is. Fel sikítanék, de tenyere a számra szorul, hogy megakadályozzon ebben. Addig tól hátra, amíg valami a lábam útjába nem áll. Valamennyire rálépek, így megállapítom magamban, hogy ezek tornaszőnyegek. Egy picit magasabb leszek tőlük, de nincs időm arra, hogy ezen gondolkodjak, ugyanis olyat lök rajtam, amitől elterülök.
Minden bizonnyal könnyen megüthettem volna magam, így hálát adok a szivacsoknak. Fölém kerekedik, megragadva mindkét csuklómat. Csípőmön helyezkedik el, ezzel elérve, hogy mozdulni se tudjak. Teljesen lefog. Lejjebb hajol annyira, hogy orrunk összeérjen. Erre a pillanatra még sírni is elfelejtek. Minden gondolat tovatűnik, csupán az üresség marad.
– Mit mondtam neked, mielőtt elmentél volna? – Homlokát az enyémhez nyomja, de olyan szinten, hogy fájdalmat okozzon. – Válaszolj, ha kérdezlek! – Úgy mordul rám, ahogy egy kutya, mikor félti az ételét.
Nem akarok válaszolni. Hisz mit mondhatnék? Semmi sem jut eszembe, csak sírok lehunyt szemmel. Próbálom kiszűrni a valóságot, de minden érintés élénk, minden fájdalom tisztán érződik.
Elereszti kezem, súlyát is leveszi rólam. Már felsóhajtanék, hogy vége, de akkor valami zsinór kerül kezemre, ráadásul olyan szorosan, hogy komoly fájdalmakat okoz vele. Ugyanezt a lábammal is eljátssza. A szőnyeg kupac végén áll meg, alaposan megnézve magának. A rajta lévő kabáttól megszabadul, sapka nem volt rajta. Mikor kicipzározza melegítőjét, összébb húzom magam. Valamennyire feljebb kúszom, de tudom, ezzel semmit sem érek el. Felteszi egyik lábát a szivacsra, aztán követi a másik is. Riadt szemmel nézem ezt végig. Nyelvét kidugja, hogy felső ajkán végighúzza. Tekintetében vágy csillog, ami nekem nem tetszik. Nyelek egyet.
– Most megkapod a büntetésed, amiért kizártál az életedből! Pedig világosan megmondtam, hogy ne tedd!
– S-Sajnálom! Kérlek, ne csinálj semmit!
– Azt hiszem, ezzel kurvára elkéstél!
Minden porcikám megfeszül, míg ő ismét fölöttem helyezkedik el. Szinte mozdulatlanná válok, ahogy megérzem merevedését derekamon. Szememből lassan kezdenek folyni a könnycseppek, míg a szívem gyorsan ver. Szorosan lehunyom a szemem. Már arra készülök, hogy az ajkamba harapjak olyan erősen, amilyen erősen képes vagyok erre, de szája az enyémhez ér. És ebben a percben érzem azt, hogy törékenyebb vagyok, mint egy váza. Egy olyan váza, amit gyerekkoromban széttörtem. Anyám kedvence volt. Rózsákkal teli, finoman ívelt a nyakánál, míg többi része gömbölyded, akár egy állapotos nő, és hófehér. Miután eltört, már semmilyenné vált. Pont úgy, ahogy én most.
Érzem, ahogy nyelve behatol, ahogy megharapja ajkam. Keze lassan fedezi fel testem minden egyes zugát. Olyan ponton érint meg, amit csak annak a személynek lenne szabad, akit szeretek. Mozdulatlanná válok, mert úgy érzem, ha megmoccanok, azzal valami rosszat teszek. A sírást némán folytatom, de az arcom mindenhol nedves.
Megérinti a mellem, amire megremegek. Ő azt hiszi, ez tetszik, de erről szó sincs. Reszketek alatta a félelemtől, és a kíntól. Könyörgök neki, hogy engedjen el, hogy hagyjon békén, de ő mit sem törődve ezzel, folytatja.
Tényleg nincs senki, aki megvédene? Amíg még nem késő?
><><
Fáj a fejem…
Talán ebédszünet van…
Ha megszólal a csengő, megyek, amerre kell.
Laura beszél hozzám, hogy mit, azt nem tudom, de a szája mozog. Betűket formál, majd szavakat, amikből mondatok lesznek. Mégsem jutnak el tudatomig.
Mintha egy búgás keletkezett volna a fülemben, ami nem óhajt megszűnni.
Vajon mi történik velem?
><><
Mozdulatlanul fekszem az ágyamban. Nem bírok elaludni, mert amikor becsukom a szemem, Gergő jelenik meg kéjes fejjel, ajkát megnyalva, egy zsinórral kezében. Hogy ettől meneküljek, a plafont bámulom. Néha egy-egy fénysugár végigszalad rajta, ahogy mennek az autók odakint.
Váratlanul tör rám a sírás. Valahogy úgy, mint amikor hívatlan személy toppan be az ajtón. Hirtelen jött, a semmiből. Megremeg a szám, valami fura hang is kicsúszik belőlem. Az Istenit!
><><
Három kört kell futni a tornateremben. Tomi számára láthatatlan vagyok, míg Gergő minden figyelmét megkapom. Amikor senki sem figyel ránk, hozzám ér. Éppcsak megsimítja karom. Nekem mégis elég ahhoz, hogy összébb húzzam magam. Kétségbeesetten nézek valakire, már-már rimánkodva, hogy vegyenek észre. De senki sem lát.
A körök lefutása után a kötélmászáshoz szükséges eszközöket készíti elő. Hátborzongató, hogy képes úgy viselkedni, mintha semmi sem történne. Mintha egy árva ujjal sem érne hozzám a szertárban, órák előtt, és után. Az üzenetei, fenyegetései.
><><
A jól ismert csengetés jelzi, hogy az utolsó órának is vége. Vágyom arra, hogy a kinti hideg levegő emlékeztesse bőrömet arra, hogy igenis élek. Mert ha megborzongok, akkor a testem tudja, még működik a szívem. Tudok lélegezni, hisz a tüdőmnek semmi baja.
Talán ezért veszem fel a kabátomat, sapkámat, és táskámat, és ezért hagyom magam mögött a termet, hogy ne csak gondoljak rá, tapasztaljam is. Minden mozdulatom olyan, mintha lassított felvételt néznék. Épp egy olyan jelenetet, melyben a főhős rájön valamire, és így fejezi ki ezt az érzést.
Hallom, hogy üzen. Egyszer, kétszer.
Mégsem foglalkozom vele.
Amint megérzem arcomon az idő rideg szelének simogatását, lehunyom a szemem.
Kizárok mindent fejemből, és csak arra figyelek, ami jelen pillanatban körbevesz.
Az autók, az emberek hangja, kutyaugatás a távolban. Az élet. Az élet az, ami körbevesz.
És ezt még ő sem veheti el tőlem. Ugye?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nehéz volt ezeket a sorokat írni...