Bogi

Tegnap este, mikor Laurával beszélgettem, eldöntöttem magamban valamit. Szeretnék erős maradni. Nem akarok olyan könnyen megtörni. Bár lehet, hogy ezzel elkéstem kissé. Gondolni könnyebb, mint cselekedni. Fejben minden olyan egyszerűnek tűnik. De amikor szembesít a valóság, olyankor megtorpanok. Mozdulatlanná válok, és csak a döbbent tekintet, valamint a csend marad.

Ma reggel a szertárban… Ismét megkötözött, ezúttal sokkal szorosabban. A csuklómon jól látszik a nyoma, éppen ezért takargatnom kell. Most sem kímélt meg, sőt, még durvább volt. Képes porig alázni, mit sem törődve az érzéseimmel. Toporzékolok, igyekszem ellenkezni, de hiába, jóval erősebb, mint én. Ha be akar férkőzni kezével a lábam közé, megteszi. Egyre jobban zuhanok a szakadékba. Egyre kevésbé érzem magam jól.

Bezárt egy sötét burokba, ahova semmilyen fény nem jut be. Kiszabadulni képtelen vagyok. És hogy ne legyen könnyű dolgom, ez a valami zsugorodik. Egyre kisebb lesz. A végén talán eltűnök, miközben senki sem figyel fel a sikolyaimra. Próbálok jelezni a világnak, hogy bajban vagyok. Vagy nem teszem elég jól, vagy valójában láthatatlanná váltam, mielőtt észrevettem volna.

Hazudnék, ha azt mondanám tudom, milyen nap van ma. Számomra összefolynak, már a hetek is. Minden egyes nap ugyanarról szól. A fejem tele van fenyegetésekkel, a szavaival, az arcával, az… Az érintéseivel. Amikor csak teheti elmondja, milyen romlott vagyok, milyen undorító, egy szajha, aki soha senkinek sem fog kelleni. Valahogy ez beidegződött, lassan kezdem elhinni. Talán igaza van. Mégis kinek kellene egy olyan ember, akit bemocskolnak?

Az összeomlás sokadik részénél járok. Ezúttal azonban akadt valaki, aki ezt látta. Egy olyan személy, aki még a nevemet sem tudta sosem.

A padlón térdelek, miközben mindkét kezem az előttem lévő padba kapaszkodik, elfehéredett ujjakkal. Hülyén festhetek, de nem ez az, ami foglalkoztat. Valaki lát engem… Észrevett. Mégsem vagyok képes egy árva szót sem kinyögni magamból. Láthatja, mennyire ocsmány az arcom, mely könnyáztatta, megviselt. Nem is a sajátom. Hol van már a régi önmagam?

– Mi… Mi történt veled? – Tesz egy lépést felém, tekintetében őszinte aggodalom tükröződik. Szeme csuklómra téved. – Mi az?

Nyelek egyet, miközben magam alá húzom kezem, amiért ülő helyzetbe kerülök a földön. Úgy nézek fel rá, mintha attól félnék, megtámad. Sosem voltunk barátok, ennek ellenére tudom, ő nem tenne olyat.

– Mi van a csuklóddal? – Egy újabb lépést tesz felém.

– Semmi! Jól vagyok! – Ennél nagyobb hazugságot…

– Oké! Az osztály esze cím mást illet, elismerem! – Egy pillanatra megdörzsöli tarkóját. – De azért hülye még nem vagyok! Látom, ha valakinek gondja van! – Addig lépked, míg előttem meg nem áll, aztán leguggol. – Tudok segíteni?

Ajkaim szétnyílnak a csodálkozástól. Álmomban sem mertem remélni, hogy pont ő teszi fel ezt a kérdést. Tud-e segíteni? Megrázom fejem. Ajkamba harapok, aztán újra elsírom magam. Nem akarom, hogy bárki is sírni lásson, de már nem bírom. Erős szeretnék lenni, de rá kell jönnöm, gyenge vagyok. Egy semmit érő valami, ami könnyen szétfoszlik. Miért nem merek segítségért kiáltani? Mi gátol meg?

Ismét a burkomba menekülök, ahol sötét van, ahol senki sem érhet el. Ezúttal viszont… Valaki karjai meglelnek. Rám találnak. Egy ölelés hív vissza abból a borzalomból, amibe nap, mint nap kergetem magam. Abba a sötétségbe bekúszott egy kis fény? Ugye így van? Reménykedhetek?

Homlokomat vállának nyomom, és sírok. Szorosan magához von, egyik keze a fejemre kerül, de nem simogat, csupán hagyja, hogy érintésének melege átjárja fagyos testem. Én pedig erőnek erejével kapaszkodom abba a fénybe.

><><

Örülök, hogy nem Tomi van itt, mert előtte nem bírnék beszélni. Sírni sem. Bálint annyiból lehet más, hogy iránta semmilyen érzéseim nincsenek. Csak egy fiú a sok közül.

– Jobb már? – kérdezi, közben ujjával letörli a kósza könnyeket arcomról. – Szólnom kell valakinek, aki tudna segíteni!

– Nem! – hevesen rázom meg fejem. – Nem kell, kérlek ne szólj senkinek!

– De…

– Ígérd meg! – Megragadom vállát, és kétségbeesetten nézek rá. – Kérlek!

Gondolkodik, amire kérlelően pillantok szemébe. Felsóhajt, letekint a padlóra, aztán az ajtóra, végül vissza rám. Nehéz kérés talán, de nem beszélhet. Most nem.

– Basszus! – Kezét homlokához teszi, enyhén végighúzza rajta ujjait. – Megígérem, de így hogy hagyjalak magadra? Bogi, bassza meg! – Hirtelen pattan fel.

Meglepetten nézek fel rá, de ő ugyanúgy, csak lefelé. Most először szólított a nevemen. Nem Pápaszem, hanem Bogi. Egy aprócska melegség kúszik szívembe.

– Tudom! – csattan fel, de arcán mosoly bujkál. – Sosem hívtalak a neveden. Tudd be a helyzetnek! – Az órájára pillant. – Mennem kellene, de…

– Megleszek! – nyugtatom meg. – Menj csak! De előtte tényleg ígérd meg, hogy senkinek sem beszélsz!

– Jó! – bólint egyet, aztán az ajtóhoz lép. – Ha bármi van… Nos… Csak szólj!

Enyhén megdöntöm fejem. Tudom, ez korántsem a megfelelő válasz, de talán beéri ennyivel. Pár másodperc múlva egyedül maradok. Lehunyom szemem, fejem kissé hátradöntöm. Csak reménykedni tudok abban, hogy valóban nem árulkodik.

><><

A kollégiumi szobámban üldögélek az ágyon. Hátamat a falnak támasztom, térdeim felhúzva. Éppen kikapcsolom a telefonom, amire sok-sok új üzenet érkezik, viszont egyikkel sem foglalkozom.Azonban tudom, majd megfizetek ezért. Mit tudna még tenni, amivel árthat? A szexuális zaklatás mellett… Annak örülhetek, hogy a kezén kívül mást nem akar használni. Egyelőre. Amennyire ismerem, előbb, vagy utóbb megmutatja azt, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi.

Inkább terelem a figyelmem arra, hogy egy könyvet olvassak. Ha már nem tapasztalhatok, akkor elképzelem. Jobb, mint a semmi. Bár a lapokból aligha pattana ki egy olyan férfi, aki oltalmaz. Laura sincs most itt. Hogy hova ment? Csakis ő tudja. Az elmúlt napokban figyelmen kívül hagytam, így ha megutált már, megérdemlem. Kósza sóhaj szökik ki ajkaim közül, miközben eldőlök az ágyon. Pont akkor kopog valaki az ajtón. Meglepetten nézek a fára, ami elválaszt valakitől. Azonnal felülök, pedig élveztem volna, ha pihenhetek kicsit.

Lassan nyitódik ki, majd az a személy jelenik meg előttem, akire… Akire… A legkevésbé sem számítottam. Komor ábrázattal ül le ágyamra, de pillantását le sem veszi rólam, azonban ez rám is érvényes.

– Hogy kerülsz te ide?

– Bálint mesélte, hogy…

– Kapja be! – bukik ki belőlem. Régen voltam már dühös, de kellemes érzés. Furcsa is, ha ez tetszik. Azonban hazudott. Hát ennyit ér neki az ígéret? – Tudhattam volna, hogy nem tartja a száját!

– Miért sírtál? – Kérdését komoly hanglejtéssel mondja ki. – Bálint eléggé kiakadt.

– Nem fontos! – rázom le rögtön. – Felejtsd el!

Felkúszik az ágyon, háta a falhoz ér, hajába túr. Mindezt végignézem. Aztán eszembe jut, hogy jogom sem lenne ehhez. Megkért, hogy ne tegyem azt, amint az imént. Rá se nézzek, ám ezt megszegtem. De… Egyszerűen… Ha róla van szó… Hogy bírnám megállni? És egyébként is, ő jött ide, ami azt jelenti, itt nem tilthatja meg.

Ha akarok, hozzáérek. Ha ahhoz van kedvem, átölelem. Kezem lassan emelkedik fel, eleresztve a könyvet, de félúton megállítom. Mozdulatlanná dermedek. Eszembe jutott. Semmi jogom ahhoz, hogy mindezt, vagy ennél többet megtegyek. Az az alak összemocskolt. Undorító vagyok. Annak a férfinak a szája nyoma ott van ajkaimon. A nyakamon, mellemen, minden részemet beborítja, és akárhogyis mostam le, továbbra is ott maradt. El akarok bújni.

Egyik párnámat magamhoz ragadom, majd úgy fekszem el az ágyon, hogy ne lásson. Ne lássa azt, amikor kiengedem a fájdalmas könnyeket. Utálom magam, mert képtelen vagyok csendesen sírni.

Óvatosan érinti meg kezem, mely a párnába mar. Érzem, hogy mozgolódik, aztán, szinte kitépi leplemet markomból. Ijedten nézek szemébe, amíg ő leveszi szemüvegem, ami már így sem volt rajtam rendesen. Alig látom őt. Fogalmam sincs, hogy milyen arcot vág. Csak pislogok. Csupán pár csepp folyik le szemem sarkából.

– Sajnálom!

Bocsánatkérése váratlanul ér. Hisz semmit sem tett, amiért erre szüksége lenne. A hátam mögé fekszik, kezünket összekulcsolja, és mellkasom elé helyezi. Úgy mondanék valamit, de megakad bennem a szó. Ez a pillanat… Hevesen kellene vernie a szívemnek, de ez esélytelennek látszódik. Miért? Miért nem érzem a melegséget, amit korábban igen? Olyan hűvös vagyok, és ez bosszant. Mintha elmúlt volna minden érzelmem. Késztetést érzek arra, hogy felsóhajtsak, mielőtt újra bömbölni kezdenék.

– Én sajnálom! – mondom, szinte zokogva. – Sa… Sajnálom! Kérlek… menj most el! – Próbálom kizárni, és csak a légzésemre koncentrálni. Vele akarok lenni, mégsem megy. Erőtlen vagyok. Egy gyenge szar, aki elzavarja azt, akibe szerelmes.

Ölelő karja gyorsan hagy magamra, ahogy kezeink is szétválnak. Felkel az ágyról. Kis idő múlva az ajtó csukódik. A csend úgy telepszik rám, mint a burkom sötéte. A korábbi kis fénysugárból már semmi sincs.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2025.12.25. 11:12 Carly Szia! Bálint jól tette, hogy szólt Tominak. Tudnia kell, hogy valami nem stimmel, ő pedig tudja, hogy a tanárnak valami köze van a dologhoz, hátha összekapcsolja a dolgokat! Kíváncsi vagyok, hogy oldod meg a boldog befejezést, mert egyelőre nem látom magam előtt, Bogi hogy kerül majd ki ebből a mély gödörből.   Carly Válasz: Bálint egy rendes srác, nem szereti, ha előtte sír valaki, s mivel tudta, hogy együtt volt Tomival, így csak neki tudott szólni.