Bogi
Borostás arcát végigsimítja melleim között. Erre megborzongok, és sírva fakadok, de a legnagyobb sokkot az okozza, amikor szájába veszi egyik bimbómat, hogy megszívogassa. Keze bekúszik lábam közé, hogy gyenge pontomat érintse.
Ellenkezek, kiabálok, de semmilyen hang nem jön ki torkomból. Akaratom ellenére tesz mindent. Érintések, mozdulatok, simogatások. Mind-mind olyan, amivel komoly traumát okoz számomra. Váratlanul válik meztelenné, ezzel leleplezve ágaskodó nemi szervét. Megrázom fejem. Ezt ne. Könyörgöm, ezt ne…
Hirtelen pattan ki szemem. Felülök, hogy körbenézzek. Sötét van. A másik ágyon Laura alszik, míg én verejtékkel átitatott ruhákban ülök az ágyamon. Valamiért megtapogatom magam mögött a lepedőt. Nedves, akár a hátam. Sosem izzadtam le ennyire egy rémálomtól. Utoljára akkor kísértettek rémképek, amikor gyerek voltam. De azok kimerültek egy boszorkány házában, vagy apró kis lényekben, amik üldözőbe vettek. Ezúttal viszont egy férfi zaklatott. Nem is… Meg akart erőszakolni.
Szívesen dőlnék vissza a megkönnyebbültség érzésével, de szükségem van egy zuhanyra. Illetve arra is, hogy megnyugodjak. Nincs itt, ennek ellenére úgy érzem, ha lehetőséget kapna rá, igenis idejönne, hogy megtegye mindazt, amit abban a szertárban nem lehet.
Ez az egész… Minden, ami történik… Felfoghatatlan. Olyan abszurd, és rettentően bosszantó. Mégsem bírok tenni semmit, amivel meggátolhatnám mindabban, amit művel. Akárhányszor hozzám ér, csak arra tudok gondolni: Miért? Miért pont én?
Próbálom nyugtatgatni magam, csak nehéz úgy, ha folyton sírok. Most is. Ebben a pillanatban a könnyeim távozni akarnak a szemem sarkából, hogy arcomon végig kússzanak. Felhúzom térdem, amit kezemmel átkarolok. Fázom, reszketek, és távol akarok lenni tőle.
><><
Nem aludtam már vissza, úgysem ment volna. Mégis úgy érzem magam, a fáradtság képes lenne könnyen maga alá gyűrni. Egy másodperc is elég ahhoz, hogy elnyomjon az álom. Na persze ez akkor nyerné értelmét, ha elfeküdnék. A gondolata azonban nagyon is csábító. Csakhogy, ahol épp vagyok, szó sem lehet alvásról. Az ő kocsijában soha. Nem hagyott választási lehetőséget, mindenáron el akart hozni az iskolához. A sulival szemben van parkoló, itt állt meg, de kiszállni lehetőségem sincs. Hagyja, hogy lekéssük az első csengetést. A következő már a nyolc órás lesz. Mivel szerda van, matekkal kezdenék.
– Mikor megyünk be? – kérdezem óvatosan. – Nem akarok késni, szóval lehetne, hogy…
– Majd ha én azt mondom, akkor! – szakít félbe. Egy pillanatra felém tekint a szokásos ábrázatával.
– Mi van, ha meglátnak? Mit fognak szólni? Egy tanár, és diák az autóban…
– Senki sem fog meglátni! – Ismét belém fojtja a szót. – Felfogtad? Senki!
Megrázom fejem. Inkább kitekintek az ablakon. Felsóhajtok, majd nyelek egyet, amikor szemem észrevesz valakit, aki kérdőn pillant a kocsi irányába. Percekig tartó szemezésünk aggodalomra ad okot. Nem ismerem, de párszor láttam már a folyosón. Azt hiszem, végzős. Lejjebb kúszom a széken, de késő. Telefonját előkapja, főléhajolva mozgatni kezdi ujjait a felületen. És hogy bepánikolhassak, valamennyire felemeli. Csinált egy képet. Basszus…
– Valaki lefotózott! – nézek Gergőre rémült tekintettel. – Valaki csinált egy képet kettőnkről!
– Mi van? – Riadtan figyel rám, aztán az illetőre. – Bassza meg! – Beindítja a motort, lassan hajt ki. – Kösd be magad!
– Hova megyünk? – Kérdésem ellenére azt teszem, amit kér. – Ezzel csak a gyanúját erősítjük meg! Ha elszökünk, a gondolatai igazak lesznek és…
– Fogd már be! – A kormányra csap, aztán mit sem törődve gondolataimmal, elhagyjuk a parkolót.
Aggódnom kellene azon, hogy mégis hova visz, de jobban foglalkoztat, mit kezd a képpel az illető. Ha eljut az igazgatóhoz, mit mondok majd? Mit teszek? Ki lehet egyáltalán magyarázni egy ilyen képet? A térdemre helyezem kezem, bele is markolok, de kis mértékben sem enyhíti az érzéseimet. A pánikról nem is beszélve. Gondolkodom ezerrel, ötlet viszont nincs. Lebuktunk…
– Ha ez az igazgatóhoz kerül – felé fordítom fejem –, akkor tudod ugye, hogy mindent elmondok? Mindent, amit velem tettél!
– Ha ezt megteszed… – Szeme szikrát szór, amit csakis kizárólag nekem szán.
Ismét a tájra összpontosítok. Tudnom kell, hol vagyunk. Ahogy látom, a kórház mellett jövünk el. Ilyen gyorsan hajtana?
– Hova megyünk? – kérdezem, közben a biztonsági övben kapaszkodom meg. Valóban száguld, vadul kerülgeti a többi autót. Csak neki ne menjen semminek.
– Ha azt hiszed elárulom, akkor tévedsz! – Még jobban rátapos a gázra.
Az ülésbe süppedem emiatt, míg szívem vadul zakatol. Azt hiszem, le sem tagadhatnám azt, mennyire félek. Attól, hogy hova tartunk. Ha odaérünk, mihez kezd velem?
Egy gimnázium mellett fordulunk be, aztán folytatja az utat egyenesen. A város ezen részét már nem ismerem, így bárhova vihet, nem tudnám behatárolni. Várjunk csak… A telefonom. Benyúlok zsebembe, hogy elővegyem. Nyolc óra múlt tíz perccel. Laura küldött üzenetet. Megnyitom, már olvasnám is, de kikapja kezemből, és a hátsó ülésre hajítja. Ránézek ugyan, de úgy érzem, ha most nem teszek semmit, később esélyem sem lesz. Sírhatnék, toporzékolhatnék, sőt, még hisztizhetnék, azonban cselekednem kell. Muszáj.
Amilyen gyorsan csak tudom, kikötöm az övet. Persze, hogy ezt észreveszi, viszont vele kicsit sem foglalkozva, a kocsi hátsó részére küzdöm magam, azonban elkapja a lábam, amitől beesem a két ülés közé. Az egyik felem hátul van, míg a másik elől. Igyekszem úgy mozgolódni, hogy megrúgjam, amikor ez sikerül, teljesen hátra merészkedem. Végre a kezemben tarthatom a készüléket, csak arra nem számítok, hogy egy hangos dudálás után nekimegyünk valaminek.
Hallom, ahogy törik az üveg, Gergő felkiált. Hogy mitől, fogalmam sincs, mert erősen hunyom le szemem. Amit érzek… Mintha egy pillanatra repülnénk, aztán fájdalom hasít kezembe, mikor a kocsi leér a földre egy nagyobb huppanás következtében. Most én vagyok az, aki sikít egyet. Kegyetlenül fáj a karom. Talán eltört? A könnyeim iszonyatos sebességgel záporoznak lefelé arcomon. Félek kinyitni a szemem, mert a látvány lehet elborzasztana. Azt sem érzékelem, milyen helyzetben vagyok, mert mindenem a fájó karomra összpontosít. Sosem éreztem még ilyet, de nem is akarok. Kegyetlen. Szörnyű. És valóságos. Túlságosan is.
Nyöszörgök, másra jelenleg képtelen vagyok. Gergő hangját nem hallani, ami miatt kétségeim támadnak a hogyléte felöl. Meghalt volna? Szólnék neki, azonban a szám meg sem moccan. Próbálnék mozogni, de egy aprócska mozdulat is, felrobbantja a testem. A fájdalom miatt. Ennek hangot is adok, hogy utána újra sírjak. Néhány perc eltelte után, hallom, hogy egy mentő közelít. Szaporán kezdek lélegezni. Próbálom terelni a figyelmem, de egyre kevésbé érzem magamban az életet. Remélem, hogy csak ájulásról van szó…
><><
A tudatom lassan tér vissza. A szemem csukva továbbra is. Hangok jutnak el fülemig, aztán illatok, végül érzések. Egy ágyban fekszem. Kezemen van valami vastag, ami körbeöleli. Talán kórházban vagyok, és begipszelték. Ezért nem fáj. Annyira… Egy picit még érzem. Orromon beszívom a levegőt. A kórtermek szagát nem tudnám behatárolni, de olyan jellegzetes. Lassan nyitom ki szemem, de az erős fény miatt hunyorgom. Mióta lehetek itt? Meddig lehettem az autóban? És mi van Gergővel? Pislogok párat, aztán feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Nyöszörgöm egy kicsit, amire oda lép az ágyhoz valaki.
– Bogi! Kicsim! Istenem! – Anya átkarol, miközben felzokog. Egy puszit ad fejemre. – Annyira aggódtam! De jól vagy! És ez a lényeg!
– Mi… Mi történt? – Kérdésem után nyelek egyet. – Kaphatnék egy kis vizet?
Anya válasz helyett elenged, és egy üveget nyom kezembe. Pár másodpercbe telik, mire rájövünk, én képtelen vagyok kinyitni. Nem tehetek róla, de ezen elmosolyodom, akárcsak ő. Visszaveszi, aztán letekeri a kupakot, végül újra hozzám kerül. Számhoz emelem, kissé megdöntöm az üveget, és nagyjából a felét meg is iszom.
– Hogy mi történt – kezd bele –, azt én sem tudom pontosan. Az iskolából hívtak, hogy baleseted volt. Teljesen lesokkolt minket. Apád gondolkodás nélkül ment az autóhoz. Minél hamarabb itt akartunk lenni. Még jó, hogy könnyű feloldani a telefonod, és az is nagy segítség volt az orvosoknak, hogy az iskola száma is megvan neked. – Karját vállamra helyezi, fejét az enyémnek dönti. – A kezed eltört, de már begipszelték.
Lassan bólintok. Gondoltam, hogy törésről van szó. Túléltem, és úgy vélem, ez a legfontosabb. Hirtelen jut eszembe valami, mielőtt Gergőről kérdeznék.
– A szemüvegemet ki tette rám?
– Én voltam – húzza mosolyra száját. – Arra gondoltam, ha kinyitod a szemed, látni szeretnél. Egyébként… Ki volt az a férfi?
Basszus.
– Ő… Ő a tesitanárom. – Elmondjam, hogy mi történt? Mire fog gondolni? Elcsábítottam egy férfit, aki bepöccent, és… Veszek egy mély levegőt, amit lassan fújok ki. A szívem aktivizálja magát a félelem miatt. Használható kezemmel megragadom anya karját. Könny mardossa szemem. Beszélni akarok. A rohadt életbe… Mindent el akarok mondani, de ha rosszat gondol rólam, mihez kezdek majd? Mi lesz, ha azt mondja, én kezdeményeztem?
Az ajtó kinyílik, amin apa lép be. Azt hiszem, csak ennyi kell ahhoz, hogy elsírjam magam. Szembe kell néznem az igazsággal. Nehéz, nagyon-nagyon nehéz, de muszáj. Nagyvonalakban tudom, milyen azoknak, akiket zaklatnak, akiket molesztálnak, akiket nem engednek beszélni. Évekig hordozzák magukban, miközben egyre jobban mennek tönkre. Traumatizált, tönkretett, rengeteg fájdalmat okozott. Sok könny hullott miatta. Én viszont nem akarok az általa okozott sötétségben élni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Bogi nem is tudja, hogy ami vele eddig történt már az is szexuális erőszak, nem csak az, hogyha Gergő ténylegesen is lefekszik vele. Ez már szexuális erőszak, akárhogy is nézzük.
És a baleset! Basszus, hogy úszhatta meg? Hogy úszhatta meg ennyire könnyen Gergő? El kell most már mondja Bogi. El kell mondania!
A balesetet úszta meg... Egyelőre...