Bogi
Felülök rendesen az ágyon, miközben érzem magamon a szüleim kíváncsi tekintetét. Hallani akarnak mindent, ami történt. Szóról-szóra. Nehéz lesz, de ki kell mondanom. Az első pillanattól kezdve, egészen a mai napig bezárólag.
– Minden azzal kezdődött, amikor hozzáért a kezemhez. A suli bejáratánál. Azt hittem, el sem akarja engedni.
– Az a rohadék! – Apa megragadja az ágy végén lévő kapaszkodót. – Ha a kezem közé kerül, még az Isten sem menti meg!
– Drágám! – Anya feláll, hogy átkarolja. Még egy puszit is hint vállára. – Elhiszem, hogy így érzel, mert én is így gondolkodom. Fékezhetetlen düh járja át minden porcikámat, és jól meg mondanám neki a magamét. De gondolj először a lányunkra!
– Igazad van! – látja be végül. Anyára néz, szorosan magához húzza. – Csak ez nehéz! Nehéz hallani! De folytasd, Bogi!
Mielőtt így tennék, rájuk nézek. Mindig is jó kapcsolatom volt a szüleimmel. Alkalmakkor előfordultak viták, mégis megoldottuk. Egy ekkora dolog… Ki hitte volna, hogy valaha ilyen miatt kell összetartanunk? Mármint, nem hullottunk szét… Csak kialakult egy fekete folt, ami befolyásolja a jelent, valamint a jövőnket.
– Másnap a segítségemet kérte a szertárban. Segítettem is. Az elköszönésnél furcsa volt, így elsiettem onnan.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem pironkodtam miatta. Viszont mindig is volt benne valami, ami arra késztetett, meneküljek. Minél messzebb van tőlem, annál jobb.
Egy alkalommal megakadályozta, hogy balesetem legyen, csak hogy túl sokáig tartott karjai között, ami persze, hogy feltűnt egy tanárnak. Beszélt velem az illető, azt azonban egyikünk sem sejtette, Gergő mit tervez.
Szóba hozom a buszmegállóban tett kijelentését, miszerint az övé vagyok. Apa erre olyannak tűnt, mint aki szívesen gyilkolná meg az illetőt. Anya próbálja nyugtatni, de látom rajta, ő sem gondolkodik másképp. Szabadon lévő kezem a takaróba markol, ugyanis most jön a kényes, és fájó része ennek az egésznek. Minden, ami a szertárban történt. Az üzenetek, az éjszakai cselekedeteim, amikor éreztettem magammal, hogy élek. A szünetben kizártam őt, amiért megbüntetett. A szexuális bántalmazásai, a kétségbeesés, minden fájdalmam szavakban jön ki belőlem. Ugyanakkor tettekben is bizonyítom érzéseim. Sírok, remegek, és még a félelem szikrája ott van bőrömön. Tisztán érzem magamon tenyerének nyomát. Ahogy simogat. Olyan helyeken, ahol csak egyetlen embernek lenne szabad.
><><
– Egyébként – nézek anya szemébe –, mi van vele? Tudtok róla valamit?
– Csak annyit, hogy az arcát súlyos sérülések érték. Az orvos azt mondta, az ablak szilánkjai miatt. Emellett eltört a keze, illetve a lába. Nem tudják, meddig tartják bent. De egy jó ideig megússza tetteinek következményeit.
– Tudom – veszek egy mély levegőt –, tudom ez nehéz kérés lesz, de láthatnám?
– Semmiképpen! – Apa dühökkel teli szemmel néz rám. – Ne akard látni azt, aki tönkretett!
– Csak mondani akarok neki valamit! – próbálom győzködni. – Úgy sem bánthat!
– Kicsim! – Anya kezét az enyémre helyezi. – Hogy engedhetnénk oda úgy, hogy ne aggódjunk az érzéseid miatt?
– Majd én vele megyek! – Hangtalanul lép az ágyamhoz. Mintha lopakodott volna. – Ott leszek mellette!
Furcsa érzés járja át gondolataimat, és mellette a szívemet is. Jó őt látni, ugyanakkor valami nem engedi felszínre az iránta érzett szerelmemet. Mintha a szívemre tettek volna egy vastag fátyolt, ami meggátolja abban, hogy érezzen. Mindez Gergő miatt lenne? Béklyót tett rám? Akárhogyis… Fáj… De akarom, hogy mellettem legyen.
– Ne legyetek sokáig! – Apa rábólint.
Lehúzom magamról a takarót. Eddig fel sem tűnt, hogy más ruha van rajtam. Meglep, hogy színeket látok magamon. Már egy jó ideje a fekete kísért el minden egyes nap. Most viszont sárga, és fehér. Mintha felfrissültem volna.
Belelépek a cipőmbe, amiben anya segít. Elég nehéz lesz csak egy kézzel élni. A szakma megtanulásáról már nem is beszélve. Vajon meddig hiányzom majd az iskolából? Azt hiszem, ez egy kicsit ráér.
Megállok a talpamon, aztán Tomira nézek. Szemeiben megbánás tükröződik. Vajon az enyémben mit lát? Hozzábújnék, hogy érezzem őt, mégsem teszem meg. Valahogy… képtelen vagyok rá. Könnyes is lesz a szemem, de nem akarok sírni.
– Mehetünk? – kérdezem, közben mellé lépek. – Tudod, hogy hol van?
– Igen. – A karomra néz, aztán szemembe. – Annyi mindent akarnék mondani. De…
Felsóhajt, a plafonra emeli tekintetét, mikor szürkéskék írisze megtalál, feltűnik, hogy könnyezik. Ez meglep, ami kiül arcomra. Sosem láttam így. Eddig a pillanatig. Megrázom fejem. Nem akarom, hogy így érezzen. Miattam. Használható kezemmel gyengéden megtörlöm.
– Akármit is gondolsz, ne hibáztasd magad! – Hüvelykujjam végigsimít bársonyon arcán. Erőltetem a szívem, hogy érezzen. Hiába… Mintha kiürült volna. Bosszantó, nagyon bosszantó. Inkább eleresztem, az ajtó felé fordulok. – Menjünk!
><><
A látványa borzalmasabb, mint hittem. Az arca szinte felismerhetetlen. Keze és lába begipszelve. Valamilyen gépre van kötve, ami folyamatosan csipog. Nem igazán értek az ilyen kórházi dolgokhoz. Közelebb lépek hozzá, pontosan ágyának jobb oldalához.
Mintha megérezné jelenlétem, kinyitja szemét. Pislog párat, kissé felém fordítja pillantását. Nevem lassan kúszik ki száján, miközben a kezemre néz. Sajnálnom kellene. Szánnom, amiért ilyen állapotban van. Isten lássa lelkem, sosem kívántam senkinek sem rosszat, de megérdemli. Rászolgált.
– Azért jöttem ide, mert… Mert mondani akarok valamit. – Leülök a székre, ami az ágy mellett van, aztán felé fordulok. – Nem bocsátok meg! Csak ártottál nekem, tönkretettél! Miattad van az is, hogy képtelen vagyok érezni! – Kissé közelebb hajolok, miközben eljut fülemig a gép hangja, mely gyorsabban csipog. – Remélem – könnyeim lassan folynak lefelé –, hogy életed végéig kínlódni fogsz! Szenvedj úgy, ahogy én, vagy inkább annál jobban!
Gyorsan állok fel, mielőtt ennél többet mondanék. A gép üteme gyorsabb. Felzaklattam talán? Kicsit sem izgat. A hátamat mutatom felé, hogy magam mögött hagyjam. Végső búcsút vennék tőle, de van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk.
><><
A kórház udvara nem túl esztétikus, de kellően csendes. Tomi szólt a szüleimnek, hogy egy kicsit távol maradunk. Beszélgetnünk kell, mert van miről. Egy piros padon foglalunk helyet, a távolban autók suhannak el, ugyanakkor járnak buszok is. A hideg levegő most nem esik jól, de odaadta a pulcsiját. Így viszont ő fagyoskodik. Miattam. Nálam jobbat érdemelne…
– Nagy hibát követtem el, amikor ott hagytalak a teremben! – Kezével megérinti az enyémet. – Csak azt hittem, hogy te… És ő… – Váratlanul ereszti el kezem azért, hogy fejemre helyezze, és magához húzzon. – Sajnálom! Nagyon sajná…
Elcsuklik a hangja. Most sír?
Ó, Istenem!
Az előttem lévő táj elhomályosodik. Ki gondolta volna, hogy lesz majd valaki, aki miattam hullat könnyeket. A szüleimet leszámítva. Jól esik, nagyon jól esik. Meghat. Szívem legmélyebb pontjára hatol, megragadja, és remélem, kirángat belőlem valamit. El akarom felejteni Gergő érintését, ha még máshol nem is, legalább az ajkaimról tűnjön el. Aztán szép lassan kopjon le minden sötét folt, ami testemet borítja. Hosszú út lesz vajon?
– Válaszolni akarok! – bököm ki hirtelen.
– Mire? – kérdése közben elenged, de nem pillant rám.
– Mindenre! – Arcára simítom kezem. – Minden egyes érzésedre!
Homlokát az enyémhez nyomja. Gyengéden, óvatosan, vigyázva rám. Nekem mégis az jut eszembe, amikor Gergő tett így, de ő egy cseppet sem törődött velem. Elhúzódom, mintha megégettek volna. Bűntudatom támad, pedig tudom, semmi rosszat sem tettem.
– Mi a baj?
– Én csak… – Félve nézek rá. – Mindegy! Ne haragudj!
– Ha valami bánt, mondd el! Könnyíts magadon azzal, hogy nem tartod magadban!
Tudom, hogy igaza van, még bólintok is kijelentése után. Szóra nyitom szám, aztán be is csukom. Nyelek egyet, végül úgy döntök, nem hezitálok. Elmesélem az ünnepek utáni esetet, amikor leterített a szőnyegekre, és homlokát az enyémnek nyomta. Ha visszagondolok erre, érzem azt a fájdalmat.
Kezeit arcomra helyezi, homlokomra hint egy puszit, végül magához húz, amennyire lehet. Bár tudnám, mire gondol most. Érdekel, mit érez. Annyi mindenre kíváncsi vagyok vele kapcsolatban. De előbb tartozom neki valamivel, és egyelőre az nem a vallomás lesz, hanem az eddigi hetek történései.
– El akarok mondani neked mindent! – Eltávolodom tőle, hogy a szemébe nézzek. – De előbb… Emlékszel az első csókunkra?
– Hogy tudnám elfelejteni? – Félmosoly jelenik meg arcán.
– Én sajnos nem emlékszem.
A mosolya lehervad. Hát, gondolom nem erre számított.
Szeretném, ha emlékeztetne arra a napra. Vagyis, inkább arra a pár percre. Tudni akarom, mennyire puha az ajka. Hogy milyen az íze. Vajon készen állok rá, vagy Gergő emléke kísérteni fog? Tudom, még nagyon friss minden, amit az a férfi okozott nekem. Azonban én csak erre a fiúra óhajtok… Nem is. Inkább kívánok figyelni. Legyen ő a mindenem, és én is ugyanez számára.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Na végre, gergő megfizet azért, amit tett. Bogi apja helyében ott és akkor oda mentem volna és szétverem azt az alakot még jobban, hogy az anyja se ismerhesse meg. De örülök, hogy végre így tisztázódnak majd a dolgok Tomi és Bogi közt is.
Jajj, lesz még folytatás? Már várom :D
Carly
Bogi apja nem jött volna ki jól abból, ha szétüti a tanár fejét, különben megtette volna.
Hamarosan érkezik a folytatás, Tomi szemszögéből.