Ventura városában több volt az esőzés, mint a melengető napsütés. Az a nap sem tartogatott mást, csak vihart. Villámok cikáztak az égen, melyeket hangos dörgések követtek. Némely még az ablakokat is megremegtette. Egyesek lehúzták a redőnyöket, míg mások bátran tárták ki nyílászáróikat, ezzel beengedve a hideg csapadékot. Akik az utcán tartózkodtak, igyekeztek házaikba, vagy menedéket kerestek, hogy ne ázzanak meg jobban. Az utcák gyakorlatilag üresek voltak. Csak egy nő tartózkodott odakint, miközben várt valakire. Haja csapzottan tapadt fejére, ruháinak gyűrődései nem látszódtak már. Tüsszögött egyet, orrát pedig a rázúduló esővel együtt dörzsölt le, bár nem ért vele el semmit, csupán taknyos lett az ujja.

Gondolatai csak egy dolog körül forogtak: kapja meg, amit akart. Utána hazamegy, hogy elrendezze magát. Csakhogy percekig senki sem érkezett, ettől pedig mérhetetlen düh keletkezett benne.

Újabb tíz perc telt el, de a nő társasága egyedül csak a magány volt. Úgy tűnt, csúnyán át lett verve. Az egyetlen dolog, amit kapott, az a megfázás. Lassan indult el, magassarkújának koppanásai pedig visszhangoztak az utcában.

Mikor hazaért, egy fiú várta, aki mit sem sejtve ült a kanapén, miközben a híradót hallgatta. Ahogy a nő betoppant, David nyomban fel is állt.

– Hol jártál? – Aggódó tekintete végigsiklott a nő testén. – Ráadásul hogy nézel ki? Menj, és azonnal fürödj le, különben beteg leszel!

– Fogd be a szád! – förmedt rá az anyja. – Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyek? – Lehámozta magáról a kabátját. – Nem kérdeztem tőled, hogy mit tanácsolsz, te szemtelen némber! A legjobb az lenne, ha elhúznál a picsába!

Beviharzott a fürdőszobába, mit sem törődve fia érzéseivel. Nem ez volt az első David számára, mikor le lett hordva. Számtalanszor kapott a fejéhez különböző jelzőket. Az anyjának támogatnia kellene a fiát, nem pedig utálni. De ő mindent is kapott, csak szeretetet nem, pedig nagy szüksége lett volna rá.

David a szobájába ment, ahol egy táskába bepakolta mindazt, amit szükségesnek érzett, utána kilépett a lakásból, be sem zárva maga mögött a bejárati ajtót. Egy halovány remény még élt benne, amit anyja iránt táplált. Ámbár már az is elkezdett kopni. Pont úgy, mint egy fal, amin a festék már alig tartott.

Ahogy kiért az utcára, fejére húzta kapucniját, és elindult az egyik irányba, ami Mark otthonához vezetett. Az egyetlen reménye csak az a srác volt. Bár azt képtelen lett volna megmondani, hogy a magányt szerette volna elnyomni a fiúval, vagy valóban szerelmet érzett iránta. Túlzott kósza érzései megbolondították gondolatait, amiktől tanácstalanná vált.

Mikor bekopogott az ajtón, Mark helyett Zoey állt vele szemben. David szíve hangosan dobbant, nyelt egyet. Először kellemes érzés mozgolódott benne, ám mikor Mark is felbukkant, ismét a semmi vette át felette az uralmat.

– Ne ácsorogj ott, gyere be! – szólalt meg Mark, megtörve ezzel a csendet, ami hármójuk közé férkőzött.

– Amíg ez itt van, addig nem! – mutatott a lányra.

– David, fejezd ezt be! – szólt rá erélyesen a másik fiú.

– Hagyd csak! Elmegyek én, úgyis dolgom van. – Zoey magára vette kabátját, esernyőjét pedig kezébe fogta. Ahogy kilépett az ajtón, szétnyitotta, feje fölé emelte, majd egy köszönés után távozott is.

– Miért vagy vele ennyire utálatos? – kérdezte Mark, mikor a lány kellő távolságba került tőlük.

– Utálom őt! Ennyi az egész!

><><

Ahogy a lány mellette állt meg, meglepődötten nézett fel rá. David szíve heves dobogásba kezdett, és nem csak Zoey jelenléte miatt. Mindent hallott, amit mondtam? 

– Nyilván nem lep meg, hogy itt van! – Larissa hangja nehezen ugyan, de eljutott hozzá. – Egyenesen idejött, teljesen kibukva. Mégis mi a fenét műveltél?

– Sajnálom! – Azonnal felállt, hogy a lány előtt teremjen. Mondani akart valamit, hisz a szavak könyörögtek azért, hogy kieressze őket, de ez mégsem történt meg.

– Mégis mit? – kérdezte fáradtan Zoey. Szeme vörös volt, meggyötört. – Legalább rájöttem, hogy egy buta liba vagyok, aki seperc alatt képes elájulni valakitől, aki jól néz ki! Ez milyen elcseszett már? Utálnom kellene téged, de ha rád nézek, a szívem össze-vissza ver!

– Basszus! – nevette el magát David. – Most mit mondjak erre?

– Ne nevess, mert ez egyáltalán nem vicces! – Komoly tekintettel méregette az arcát. – Teljesen mindegy, hogy mit érzek, hiszen ti ketten át akartok verni! Fogalmam sincs, hogy Mark miért utál, de ha lehetek őszinte, kicsit sem érdekel! – Tartott némi szünetet, hogy erőhöz juttassa magát. – Nem vagyunk már gyerekek, David! Éretten kell gondolkodnunk, döntéseket meghoznunk, őszintének lennünk. És basszus… Sorolhatnám még, mennyi mindenre kell odafigyelni! – Közelebb lépett hozzá. – Kizártam az életemből őt, akárcsak téged! Ha egyszer megtettem, menni fog másodjára is! Csak annyit kérek, menjetek el, legyetek együtt boldogok, hisz nem állnék az utatokba!

– Zoey, hallgass el, mielőtt a számmal kényszerítenélek erre!

A lány erre megszeppenten bámult rá, miközben ajkait összeszorította.

– Tudom jól, hogy nem vagyunk gyerekek! Én meghoztam egy döntést, és ennél őszintébb már nem tudok lenni! – Lágyan ért a lány arcához. – Mark és köztem semmi sincs! Azt sem tudtam, hogy visszatért! De ha tudok is róla, azzal sem tántorít el a célomtól!

– Miféle cél?

– Oké, srácok! – Larissa szakította félbe őket. – Ezt az egészet megbeszélnétek máshol? Csak mert ki kellene nyitnom!

Zoey, és David egyszerre bólintottak, ugyanakkor a lánynak semmi kedve sem volt ezt az egészet folytatni. Arról nem is beszélve, hogy a boltját otthagyta. Munkája volt, amit folytatni kell; kötelessége, amit nem bízhatott másra. Megköszörülte torkát, eltávolodott a férfitól, majd a kijárat felé vette útját.

><><

A virágüzlet előtt három személy állt, akik döbbent tekintettel néztek a bolt belsejébe. A legtöbb cserép törötten hevert a földön, melyekből kifolyt a föld, beborítva ezzel a padlót. Mrs. Campbell a szívéhez nyomta kezét, mert hinni sem mert a látványnak, ami elé tárult. A kis díszek ripityára törtek, virágszirmok hevertek szerteszét, egy-két ablak darabka is jutott a földre. Komoly anyagi károkat okozott ezzel az egésszel az, aki képes volt elkövetni azt a szörnyűséget.

– Édes Istenem! – sóhajtozott Mrs. Campbell. – Ez szörnyű! Az az édes kicsi lány nem ezt érdemli!

– Ki képes ilyesmire? – hüledezett egy idős bácsi is.

– Akárki is tette ezt, remélem megszívja! – Amelia egy szókimondó tizenhat éves lány, aki mindig is lázadozott a világ ellen, azonban sok dologban helyén volt az esze, és a szíve is.

Zoey, amint megfelelő közelségbe került, megtorpant. A látványtól lefagyott, szeme kikerekedett, a légzése hirtelen szaporává vált, minden porcikája remegésben jelezte számára a szomorúságot, a dühöt, a kétségbeesést. A feje kiüresedett, emiatt képtelen volt józanul gondolkodni. Látta, hogy beszélnek hozzá, azonban egyetlen szó sem jutott el tudatáig. Valaki belegázolt az életébe, tönkretette az álmát, amiért annyit dolgozott. Szívének ütemét egész testében érezte. Mikor beszívta a levegőt orrán keresztül, elhomályosodott előtte minden. Alsó ajka megremegett, válla rázkódott, kezeit arca elé tette. Számtalanszor sírt már, de ez volt az első olyan alkalom, amikor teljes testében zokogott. Úgy érezte, a szíve ripityára tört. A legfájóbb pont annak tudata volt, hogy pontosan tudta, ki tette.

David is tökéletesen tisztában volt, ennél tisztábban már nem is lehetett volna. Előtte játszódott le a jelenet, látta, ahogy Mark tombolt a virágboltban. Tönkretett mindent. Egyszer ő maga is tett hasonlót, de az igen messze volt mindattól, amit Mark tett. Az anyja lelkébe ő semmivel sem tudott volna beletaposni, sőt, biztos volt abban, hogy örült annak, mikor egyetlen fia távozott a házból. Ellenben ez a helyzet maga volt a rémálom.

Kezét ökölbe szorította, miközben gondolatban szarrá verte azt, akiben régen még a támaszát látta. Szíve szerint el is indult volna hozzá, de az összetört Zoey látványa maradásra késztette. Tenyerét a lány hátára simította, aki felnézett rá. David szíve ismeretlen érzésekkel futott össze, pusztán attól, ahogy ránézett. Talán meghasadt? Ahogy ott állt mellette, látta miképpen törik össze. Ez számára is fájdalmasnak hatott. Szólásra nyitotta száját, ám a rendőrségi szirénák nem engedtek egyetlen árva gondolatot sem útnak engedni.

><><

– Szóval a kár több százezer – kezdte Larissa –, amit Zoey nem tudna kivitelezni. – Előkapott egy cigarettát, amit csak idegességében szokott szívni. Az éttermét otthagyta, természetesen jó kezekben, így nem kellett bezárnia. – Ha beleegyezne, pénzügyileg szónélkül támogatnám, de őt ismerve, úgysem engedné meg. – Szippantott egyet, majd a füstöt lassan engedte ki. Az üzlet előtt álldogált, miközben tekintete barátnőjén pihent. – Egyébként köszi, hogy felhívtál! – Egy pillanatra Ameliára pislantott, majd vissza a lányra, aki a boltban takarított.

– Az a férfi a pasija? – kérdezte a lány.

– Ez egy roppant jó kérdés! – Kuncogott egyet.

Zoey egy seprűt fogott kezei között, miközben Davidet figyelte. Továbbra is nyugtalan volt, csupán az vigasztalta, hogy a rendőrök a segítségüket ígérték. Milyen jól döntött, hogy szereltetett fel kamerákat még a nyitás után. Emiatt hamar kiderítik majd, hogy ki is volt a tettes, noha valójában sejtette. Csak egy valaki rombolt, hisz mindenki más tiszteletben tartotta az üzletét, és őt magát is.

A zsaruk elmentek már, magukkal vitték a felvételeket is. David egy kukába gyűjtögette a törött cserepeket. Igazán lelkesen segédkezett, amivel a lányt meglepte.

– Miért segítesz? Inkább örülnöd kellene…

– Hogy mondhatsz ilyet? – Tekintetében szomorúság csillogott. – Miért örülnék annak, hogy valaki ocsmány módon tett tönkre? Ezt te sem gondolhatod komolyan! – Sértetten állt fel, majd Zoey elé lépett. – Szerinted segítek neked, ha előbb rosszat terveznék ellened?

– Nem akarom, hogy újra összetörjék a szívem! Elég volt ez is! – nézett körbe, majd szeme rátalált a férfiéra. – Ennél többet aligha tudnék elviselni!

– Tudom, hogy milyen közös múltunk van. – A lány vállára helyezte kezét. – Tudom, hogy mennyi fájdalmat okoztam, ahogy azt is, hogy ezt helyrehozni nehéz lesz! De – tenyere Zoey arcára simult –, szeretnék mindent helyrehozni! Ezért jöttem vissza!

– David… – Hangja elcsuklott, talán a meghatottságtól, de valójában maga sem tudta volna megmagyarázni, pontosan mitől.

– Engedd meg, hogy bizonyíthassak! – Hüvelykujja a lány ajkára tévedt, míg fejét lejjebb hajtotta.

– Ha megteszem… – Mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt. Pillantása David szájára kúszott. A férfi lehelete csiklandozta bőrét, amitől megborzongott. Tanácstalannak érezte magát. Vajon tényleg a külső az, ami megfogott benne? Esetleg a szívem mélyén érzem, hogy tényleg megváltozott? – Ha megteszem, ha bízom benned, és hiszek neked, ugye nem töröd össze a szívem? – David szemét kereste, s mikor rátalált, hazugságnak egyetlen cseppjét sem vélte felfedezni.

– Soha!

A seprű nyele koppant a földön, amire az ott tartózkodók felfigyeltek. Larissa csak egy gúnyos mosolyt eresztett el. Amelia elpirult, és inkább félrenézett. Az idős generáció pedig huncut mosolyt engedett meg magának.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés