Az ijesztő üresség, ami körbevett, rádöbbentett valamire, amit eddig észre sem vettem. Félelem. Félek valamitől, ami még homályos számomra annyira, hogy ne is lássam. De én ki akarom deríteni, legyen az bármennyire is rémisztő, vagy nehéz. Arra azonban rájöttem, míg rosszul voltam, hogy nem élhetek a közelsége nélkül. Velem ellentétben, az anyám nem így vélekedik. Velem ellentétben, ő nem érezte azt a fájdalmat, amit én. Természetesen szívből remélem, hogy semmi fájdalomban nem lesz része.

Az a fél óra maga volt a kín. Soha többé nem szeretném ezt újból végigszenvedni. Zayan nélkül, bár rossz erre gondolni, de a biztos halál vár rám. És csak ennyi kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Már csak az anyámat kellene erről meggyőzni. Az viszont korántsem lesz egyszerű. Vajon miért ellenkezik ennyire?

Zayan szobájában olyan nyugodt a légkör, ennek ellenére én mégsem tudok lecsillapodni. Ugyan nem teszem szóvá. Az ágyában fekszem, miközben ő az épségemre felügyel. Különös érzés suhan át szívemen. Valamiért túl szép ez, hogy igaz legyen. Vajon ugyanazt érezzük, vagy a szerelemnek egy halvány jele sem látszik? Mi köt össze minket? Az átok? Persze. Ez buta kérdés. Mindketten tudjuk jól, hogy így van. Nekünk együtt kell lennünk.

Bár tudom, korai, hiszen alig ismerjük egymást, de igazán jól esne, ha szeretne. Ha úgy érne hozzám, mintha én lennék neki az a kincs, amire oly becsesen vigyáz. Erre vágyom, pedig tudom, ez úgy sincs így. Fáj, hogy nem így van. Jogos lenne a kérdés: Beleszerettem? Talán. Magam sem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy boldogsággal tölt el a közelsége. Az átoknak ehhez nincs köze.

– Jobban vagy már? – Leül az ágyra, kezeinket összekulcsolja.

– A jelenlétednek köszönhetően! – Lassan ülök fel, noha már semmi bajom. – Az a fél óra semmit sem ért. Csak fájdalommal járt, amiből anyám fel sem fogta a lényeget.

– Igen, pedig abban reménykedtünk, hogy sikere lesz. – Közelebb kúszik hozzám. – Valóban jobban vagy?

– Ne aggódj! – nyugtatom meg. – Most már semmi bajom. Csak… Mi lesz, ha vissza kell mennem? Anyám úgysem enged be a házba, így…

– Ezzel kapcsolatban – letekint kezünkre –, Robert előállt egy ötlettel, ami lehetséges, hogy nem fog tetszeni. Elmondom, de készen kell állnod arra, hogy mindent, és mindenkit a hátad mögött hagyj!

Szívesen érdeklődnék, de inkább hagyom, hogy elmondjon mindent, amit tud, illetve, amit tudnom kell. Talán jobban teszem, ha felkészítem a szívem.

– Lanai, mielőtt belevágnék… Tudnod kell, hogy bármit megteszek azért, hogy megvédjelek, és hogy biztonságban lehess! Éppen ezért, meg kell ígérned, hogy bízni fogsz bennem!

– Ha emiatt aggódsz elsősorban, akkor, kérlek nyugodj meg! – Kihúzom kezem az övéből, hogy arcához érhessek. – Bízom benned, ezen még gondolkodnom sem szükséges. Szóval, miről lenne szó?

Váratlan dolgokat mond, amikre szerintem senki sem készülne fel, különösen nem lelkileg. A szökés gondolata elsőre ijesztő, szinte azonnal visszautasítanám, azonban tudom, itt nyugtunk aligha lenne. Az anyám sosem fogadja el ezt a fiút. Bár az is lehet, hogy valójában az átok az, amit visszautasít. Jó lenne tudni, hogy miért utálkozik, de félnék attól, amit mondana.

– Ha el is szökünk – kezdek bele mondandómba –, ki fog segíteni nekünk?

– Robertnek van egy ismerőse, akit majd értesít, ha úgy döntünk, hogy menni szeretnénk. – Elhelyezkedik mellettem, kezeinket pedig újra összekulcsolja. – Fogalmam sincs, hogy kiről van szó, de a bizalma a személy iránt, teljes mértékű, így szerintem nekünk sincs okunk aggodalomra.

– És mi lesz, ha a szüleim rendőrökkel kerestetnek?

– Talán Robert tud erre valamit.

Vagyis egyelőre a tanácstalanság kapujában állunk. Ha nem adódik más lehetőség, akkor a szökés mellett teszem le a voksomat. Fájdalmas lesz, különösen, ha búcsú nélkül kell távoznunk. De ha mindez kettőnk érdekében hasznos, akkor állok elébe.

– Robertről tudsz valamit?

– Sajnos nem! – Ahogy feláll, elengedi a kezem, aztán az ablakhoz sétál.

– Ha baj lenne, biztos szólna… – Ráadásul az anyám nem bántaná. – Akárhogyis, ne gondolj rosszra!

– Csak aggódom. – Gondterhelten fordul felém. – Robert megold mindent, amit tud, de vannak, akik megnehezítik a dolgát.

– Tudom kire gondolsz – közlöm egykedvűen. – Zayan… Az anyám nem egy szörnyeteg…

– Nem is mondtam! – Felemelve fejét, sóhajt egyet. – Ne haragudj!

– Nem haragszom! – Leszállok az ágyról, hogy előtte teremjek. – Azt hiszem, képtelen lennék rá.

Egymás szemébe pillantunk. Kezemet az övébe csúsztatom. Szóra nyitom szám, azonban az ajtó ekkor nyílik ki, hogy Robert lépjen be rajta. Tekintete megtört, mint aki egy háborút élt túl. Kisebb-nagyobb sikerekkel. Bele sem merek gondolni abba, mi történt anyámmal. Zayan el is enged, hogy a férfihoz fordulhasson. Hiányérzet suhan végig szívemen, ami új. Nem tetszik, de mit kezdjek vele? Ezzel a helyzettel?

– Ha menni akartok, akkor most kell elindulnotok! – Hangja sürgető, és némiképp idegesnek is hat. – Nincs vesztegetni való időtök!

– Hogy érted ezt? Mi történt? – teszi fel a kérdéseimet Zayan.

– Hosszú lenne elmagyarázni! – A férfi rám néz. – Anyádnak semmi baja, de ha nem indultok el, meg fog állítani! Szóval igyekezzetek!

Két bőröndöt húz az ágyhoz, amit felismerek. Az enyémek. Bepakolt mindent? Azt hiszem, most én vagyok az, aki gondterhelten meredek a két emberre. Kérdezni sincs időm, ugyanis Zayan pakolászni kezd, amíg Robert a cuccaimmal távozik az ajtón. Szívesen faggatnám a fiút, akihez egy átok köt, de úgy érzem, ez neki is teljesen friss. Ráadásul érzem rajta, hogy feszült. Ő sem áll készen. Persze tudnunk kellett volna, hogy ez a szökés előbb, vagy utóbb bekövetkezik.

– Megvárjalak odalent? – kérdezem óvatosan.

– Maradj nyugodtan! – Egy pillanatra rám tekint, miközben egy nadrág van kezében. – Jobb szeretném, ha mellettem maradnál. Legutóbb rossz hatással volt rád, hogy nem voltam melletted.

– Igen, tudom. Csak…

– Lanai… – Leteszi, ami a kezében van, hogy elém lépjen. Vállamra helyezi kezét, aztán magához húz. – Tudom, ez nehéz lesz, de mindig melletted leszek, ezt sose felejtsd el!

Viszonzom az ölelést, de elengedek pár könnycseppet. Nem is arról van szó, hogy minden áron sírni akarok, csupán meghatott. Az elmúlt években minden napom arról szólt, hogy aggódjam az átkom miatt. Vagyis, inkább a rosszullétek zavartak. A szüleim segítségére nem számíthattam, hisz mit tehettek volna az aggodalmaskodás mellett? A nővérem támogatott, ahogy csak tudott. Talán ő volt az egyetlen, aki tényleg mellettem állt. És most el sem búcsúzhatom tőle. Hacsak…

Kibújok Zayan öleléséből, aki visszatér a pakoláshoz, miközben egy ötlet születik meg fejemben. Ha hangban nem is, írásban megejthetem a búcsúmat. Remélem, lesz rá időm, hogy megírjam.

><><

A levelet odaadtam Robertnek, aki megígérte, hogy személyesen adja át a nővéremnek. A búcsúzkodás túl fájdalmas lenne, bár a szívem már ígyis sajog a bánattól. El kell hagynom a családomat, mindenféle köszönő szó nélkül. Erre senki sem lenne felkészült, ahogy én sem, de nincs lehetőségünk rá. Nem tehetjük meg, mert anyám nem engedne el. Itt tartana, a következményekkel mit sem törődve. Ezért kell elmennünk, mert nincs más lehetőség számunkra, csak a szökés.

Először arra gondoltam, egy másik városban kötünk ki, de tévedtem. Repülőre szállunk, hogy Európába menjünk, ahol vár minket valaki. Félek… Azonban, ha nekünk ez a sors jutott, kötelességünk elfogadni. Ellenkeznék, csak semmire sem mennék vele. Egy pici vigaszt nyújt Zayan jelenléte, aki mellett biztonságban érzem magam. Még itt, az autóban ülve is, mely a reptérre visz minket. Bal keze az én jobbomat szorítja, néha meg-megsimogatva, melytől kellemes bizsergést érzek minden aprócska sejtemben. Az elsuhanó táj beleég tudatomba, hogy a jövőben ne felejtsem el. Talán ragaszkodni fogok mindenhez, ami valaha ide kötött. Talán ez a ragaszkodás gondot fog okozni. Biztosan kiderül majd, hogy mi lesz, így nekem lehet, hogy fel kell készülnöm, hisz a jövő kifürkészhetetlen.

– Jól vagy? – Enyhén rászorít kezemre.

– Igen! – Bólintok, hogy bizonyítsam. – Te hogy érzed magad?

– Hasonlóképp! – Elereszt egy halovány mosolyt. – Tudom, nehéz lesz, de ha bízunk egymásban, képesek leszünk szembenézni számtalan dologgal, ami akadályként kerül az utunkba!

– Milyen komoly szavak! – Úgy érzem, egy kis nevetés belefér. – Mindig ilyen bölcs vagy?

– Igyekszem! – Egy pillanatra megvillantja fogait.

– Miért nem mosolyogsz többet? – Sóvárgó tekintettel nézek rá. Fura gondolat lehet, de… Többet akarok, mint ami most van, sokkal többet. Talán ez kiül arcomra, mert az övén is átsuhan valami.

– Nem volt miért. Azt hiszem. – Kitekint az ablakon, miközben kezemet combjára húzza.

Talán nem akar beszélgetni? Vagy zavarja valami, amit jobbnak lát nem megmagyarázni? Ez a hirtelen jött feszültség vajon mit jelent? Az átok milyen hatással van mindarra, ami köztünk van, vagy lehet? A kérdések csak szaporodnak, de akarok válaszokat is. Akarom, hogy ő is tegyen valamit, hogy lépjen felém. Fogalmam sincs, mit érzek, de ez nehéz. Megbirkózni mindennel, ami ránk vár, amit magunk mögött kell hagynunk, amilyen érzéseket kell átélnünk. Hibáztassam azt a két embert, akik a templomban összekötötték az életüket, miközben egy átkot kaptak a nyakukba?

Kitekintek a tájra, ugyanis nem akarom, hogy lássa a könnyeimet. Ha az átok nem lenne… Milyen életet élnénk? Érdeklődnénk egymás iránt, vagy csak elsétálnánk a másik mellett, mit sem törődve azzal, ki hogyan néz ki, vagy hogyan él?

– Lanai?

Felé fordulok.

– Szeretlek!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés