Tomi
A baleset hírére egy világ omlott össze bennem. Az, hogy Boginak baja esett… Soha többé nem akarom annak a fájdalomnak a kínját átélni. Túl fontossá vált a számomra, még akkor is, amikor abban a tévhitben éltem, hogy ő, meg az a mocsok. Miközben végig… Bántalmazta, ahogy csak tudta. A szexuális abúzusról pedig jobb nem beszélni. Ha erre gondolok, ökölbe szorul a kezem, és ha tehetném, addig ütném azt az alakot, amíg lélegzik. Talán még utána is.
Ugyanakkor, önmagamra is haragszom, hisz magára hagytam. Többet ért az átkozott büszkeségem, mint ennek a törékeny lánynak a szíve, a lelke. Őszintén… Képtelen lennék összefoglalni mindazt, amit iránta érzek. Bárcsak hamarabb találtunk volna egymásra, csakhogy én egy évig úgy tettem, mintha már az enyém lett volna, holott sosem volt az enyém igazán.
Látom rajta, hogy küzd a gondolataival. El szeretne mondani mindent, de korántsem biztos önmagával. Enyhítenék rajta, csak hogyan kezdjem el? Tudom, mondtam neki, hogy adjon ki magából mindent, csak legyen neki könnyebb. Élne is a lehetőséggel. Nehéz lehet, de amennyire ismerem, tudom, túllendül rajta.
– Segítenél benne? – Félve tekint szemembe, de csillog benne valami.
Valami olyan, amit akkor az udvaron vettem észre először. Az első csókunk előtt. Éppúgy akarta, ahogy én. Tudom, most is így érez, bár valami mégis visszatartja. Ostoba lennék, ha én kezdeményeznék. Most nem tehetem meg, akármennyire is csábítóak az ajkai. Kezdeményezzen ő. Az irányítást is teljesen rábízom. Egyben azonban nagyon is biztos vagyok: Soha többé nem engedem ki kezeim közül. Vigyázni akarok rá, óvni, amitől csak lehet, amennyire képes vagyok rá.
– Biztos ezt szeretnéd?
– Igen! – Még bólint is hozzá.
– Ha úgy érzed nem megy, szólj!
Óvó szavaim után közelebb csúszom hozzá a padon, megérintem arcát, miközben szívem rakoncátlankodik mellkasomban. Lehunyja szemét, használható keze lassan csúszik fel karomra, hogy vállamon állapodjon meg. Enyhén jobbra dönti fejét. Lehetetlen megunni ezt az édes látványt. Arca kissé kipirult, míg ajkai szétváltak. Becsukom a szemem. Száját az enyémhez nyomja. Kicsit összerándul teste, ujjai vállamba mélyednek. Talán ez sok lenne?
Mégis mit tett veled az a féreg, hogy még az én puszimtól is reszketsz?
Gyorsan eltávolodom tőle, még a padon is hátrébb merészkedem, és a köztünk lévő érintésnek búcsút mondok. Megbánás ül ki arcára. Nem így akarta. Egy rendes csókot szeretett volna. Teljesen megértem, ha ez még nem megy neki.
– Bogi! – Megérintem állát, hogy elérjem, rám figyeljen. – Tudok rád várni, szóval ne okold magad, kérlek! Most az a legfontosabb, hogy rendbe jöjj. Csókolózni ráérünk akár életünk végéig is!
– Tomi! Tényleg… Várnál rám? – Szeméből kibuggyan egy könnycsepp.
Szinte azonnal letörlöm. Kérdésére bólintok egyet, aztán magamhoz húzom. Várok rá addig, amíg ki nem huny a bennem lévő tűz.
– Rád bármeddig! – Mert te megérdemled! – De azt hiszem, minden fiú, vagy férfi ezt mondja, ha szerelmes.
Megérzem kezét hátamon, bár a másik hasamnak nyomódik, ami be lett gipszelve. Nem mondja, de tudom, ő is így érez. Kimutatni ezt egymásnak aligha tudtuk, de remélem, ezután kapunk esélyt.
><><
Bogi
Ahogy közeledik az este, úgy mennek el azok az emberek, akik eddig velem voltak. Nehéz tőlük elköszönni, noha tudom, másnap ismét eljönnek, bár akkor már mehetek velük. Egy éjszakára bent tartanak. Nem azért, mert kezelésre szorulnék, sokkal inkább azért, mert a rendőrök erre kérték őket. Holnap beszélni akarnak velem. Ma Gergőt hallgatták ki. Fogalmam sincs, hogy mit kérdeztek tőle, így a válaszait sem ismerem. Azonban kíváncsi lennék rá.
Az érzelmeimmel hadilábon állok, mert úgy érzem, képtelen vagyok érezni. Olyan, mintha kiölt volna belőlem mindent, amire szükségem lenne. Rideg a szívem, holott lángolnia kellene, mégsem ez történik, és ez fáj. Tomi nem ezt érdemli, a szüleim szintén. Gergő mindent romba döntött, emiatt pedig reménykedem abban, hogy megbűnhődik mindenért. Egy életet tett tönkre, ami ugyan helyrehozható, de hosszú út lesz, amire nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve.
Nehezen alszom el, pedig sötét van már. Odakint ragyognak a csillagok, egy felhő sem borítja az eget. Azt hiszem, a tél közeledtével ez kissé szokatlan lehet. A kórteremben egyedül vagyok, ami nem gond, de jól jönne valaki, akivel beszélgethetnék. Magány… Magányosnak érzem magam. Legszívesebben megkönnyezném ezt, de képtelen vagyok rá.
Az ablak felé fordulok. Vajon milyen érzés lenne csak egy pólóban odakint? Minden bizonnyal rettenetesen fáznék. A hideg a csontomig hatolna, de talán ez jelezné számomra, hogy még mindig az élők sorába tartozom. Csodás érzés lenne, de kötve hiszem, hogy az orvos örülne ennek, na meg, én sem vagyok bolond. Egyszer megtettem. Akkor kellett. Muszáj volt. A hátamra fekszem, a plafon mintázott, pár lámpa van ott, amik szép kerek formájúak. Lehunyom a szemem, de a telefonom csilingelése miatt képtelen vagyok kinyitni. Az ágy mellett van egy kis szekrény, ahol pár dolog van csak. A kezembe veszem készülékemet. Egy ismerős, és kedves név fogad. A szívem egy pillanatra megdobban.
Tomi
Fent vagy még? Én nem tudok aludni.
Én sem tudok. Össze-vissza kattog az agyam.
Tomi
Tudom, hogy nehéz, de tudd, melletted leszek.
És nem csak azért, mert szeretlek.
Amikor megtudtam, hogy mit tett veled…
Sosem verekedtem még, sosem kerültem összetűzésbe senkivel, de…
Őt képes lennék bántani.
Azzal csak te kerülnél bajba, azt pedig nem szeretném.
Túl fontos vagy nekem, és ha bajod esne…
Azt nem hiszem, hogy el tudnám viselni.
Bőven elég, hogy küszködöm az érzéseimmel. Talán jobb lenne terelni a szót. Egyre kevésbé akarok Gergővel törődni.
Tomi
Szeretnéd, ha holnap én is elmennék?
Örülnék neki. Sőt…
Ha lehet, velem lennél, amikor a rendőrök itt lesznek?
Tomi
Ha nem tessékelnek ki, akkor melletted leszek.
Megfogom a kezed is.
Ha arra van szükséged, bátorítóan meg is szorítom.
Ha arra vágysz, a karomba bujtatlak.
Bármit megteszek érted, ameddig kéred, vagy engeded.
Az arcomba forróság kúszik. Egy ideig csak bámulom a telefon képernyőjét, ahol az üzenete olvasható. Elfog egy különös érzés, mely oly édes, olyan különös. Tetszik. Válaszolni akarok. Minden porcikám reszket azért, hogy leírjam, vagy kimondjam, amit most érzek. Az oldalamra fordulok, és valami tőlem szokatlan dolgot cselekszem: videó hívást kezdeményezek. Látni akarom. A mosolyát, a szemét, melynek színét mindig is különlegesnek tartottam. Igaz, itt sötét van, így belőlem sokat nem láthat. Pár kicsengetés után felbukkan előttem az arca.
– Megleptél! – Világos van, így nyilván felkapcsolta a lámpát szobájában. Velem ellentétben ő ül, egyik lábát felhúzza a székre. Haja nedvesnek látszik, amit kezével hátra söpör.
– Csak… Csak látni akartalak! – Miért érzem szégyenlősnek magam? A szívem kicsit tempósabban kezd verni, ahogy szemébe pillantok. Bárcsak megérinthetném. Bárcsak itt lenne. Szipogok egyet, hisz most nem sírhatok. Hiszen más céllal hívtam fel.
– Minden rendben? – Aggódó tekintete mélyen érint.
– Nincs semmi baj! – mosolygok a kamerába. – Jól vagyok, tényleg!
><><
Tomi
Hamar észreveszem, ha valaki búslakodik. Ha róla van szó, egyetlen másodpercre sincs szükségem. Minden az arcára van írva. Nyitott könyv számomra, noha ez a kijelentés eltúlzott is, hiszen mégsem vettem észre a bajt, ami miatt haragszom magamra. Visszacsinálni azonban nem lehet. Megpróbálni javítani a helyzeten, könnyíteni a fájdalmakon, elfeledtetni a múltat. Minderre talán képes leszek, de idő kell hozzá.
Az üzeneteimmel bátorítani akartam, azzal viszont meglepett, hogy felhívott, hogy látni akart. Minimális lépés részéről, de már ez is jelent valamit. Látom rajta, hogy próbálkozik, ahogy az is feltűnik, pislákol valami benne. Nem pont a szemében, sokkal inkább a szívében. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy holnap a nyakamba veti magát.
– Bárcsak itt lennél!
Törékeny hangja felébreszt bennem valamit, ami arra késztet, hogy megvédjem őt, mindegy, miről van szó. Úgy érzem, akkor vagyok jól, ha magam mellett tudhatom. Talán a bűntudat teszi erőssé ezt a gondolatot. Hibáztam, mert magára hagytam. Hibáztam, mert nem figyeltem rá eléggé, és persze… Hibáztam, mert egy barom vagyok.
– Holnap ott leszek, és holnapután, majd azután is! Ha úgy akarod, akkor az életed végéig! Csak tőled függ! Egyszer elrontottam, többször nem fogom!
– Nem rontottál el semmit! – rázza meg fejét. – Nem tudhattad, hogy mi történik. Ne okold magad!
– Pedig azt teszem. – Keserű mosoly húzódik meg számon egy pillanatra. – Azt teszem, mert vétkes vagyok! És ha gondolkodsz, akkor rájössz, hogy igazam van! Ha nem makacskodom, ha nem vagyok önző, akkor meggátolhattam volna sok mindent.
– Az én szememben te nem vagy hibás! Nem tudhattad, mert ügyeltem arra, hogy semmi se derüljön ki. Aki itt hibás, az én vagyok, hiszen szólhattam volna. De inkább gyáván megfutamodtam. Lehetett volna segítségem, mégsem, kértem. Szóval kérlek, ne magad hibáztasd! – Tart egy kis szünetet, mintha elgondolkodna valamin.
– Nem sokat látok belőled, de gyönyörű vagy, Bogi! – Egy rakoncátlan tincs homlokomra hullik, ahogy mozgolódom a széken. Mielőtt visszarendezhetném, megállít.
– Hagyd úgy! – Sóhajtás kúszik ki ajkai közül. – Jól nézel ki! Mindig is ezt gondoltam rólad. Na jó – ajkába harap –, valójában először másképp tekintettem rád. A srác, aki mérges szemekkel méreget.
Ezen muszáj vagyok nevetni. Sohasem utáltam őt, mert arra képtelen lennék.
– De aznap, amikor először csókoltál meg, rájöttem, hogy mit is érzel, akárcsak én. – Tart egy kis szünetet, mielőtt folytatná. – Szerinted… Lehet újra édes az a csók?
– Bármi édes lehet köztünk, nem csak a csók! – Ökölbe szorul a kezem. Kurvára vágyom arra, hogy a közelemben legyen. Nehéz ezt szavakkal kifejezni. – Ha szeretnéd, édessé tehetem!
– Még akkor is, ha nem lesz egyszerű?
– Még akkor is!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Akármikor kettejükön van a hangsúly, mindig oda és vissza vagyok azért a fejezetért. Ezt is élveztem írni. A folytatás hamarosan érkezik, illetve közel vagyunk már a tárgyaláshoz is. Még azért lesznek fejezetek.