A vörösen nyíló rózsa illata megkapta a 12. fejezetét. Bogi ismét az iskolában, ugyanis az őszi szünetnek vége. Arra az egy hétre kikapcsolta a telefonját, hogy Gergő ne tudja elérni, azonban mikor újra találkoznak, a férfi nem rest kimutatni a dühét.

Az iskolám nevével szemezek, melyre eddig úgy tekintettem, mint egy ideális helyre, ahol a kívánt szakmát megtanulhatom. Azt hittem, nyugodtan fog eltelni minden egyes év. Bíztam abban is, hogy a családom tagjai majd büszkék lesznek rám. Tulajdonképpen csak pozitív dolgokra számítottam. Csakhogy… Van itt valaki, aki eldöntötte, hogy pokollá teszi az életem. Tegnap este, egy hét után, félve kapcsoltam be a telefonom. A hazautazás előtt megkért, hogy tartsam vele a kontaktust. Válaszoljak az üzeneteire, és ha kérdeznék ki írt, hazudjam azt, a pasim volt. Minden parancsának ellenszegültem. Ma pedig megkapom a “jutalmam”. Könnyen visszafordulhatnék, hivatkozva arra, hogy pocsékul vagyok. A szüleim azonban úgy tudják, minden a legnagyobb rendben, éppen ezért, ha lógni kezdek, felkeltem a figyelmüket.

Tovább a fejezethez

Ismét dupla fejezet A vörösen nyíló rózsa illatából. A tizedik fejezetben Tomi úgy dönt, nem fogadja el, hogy Bogi szakítani akar vele. Így beszélgetni kezdenek. A tizenegyedik fejezetben a lány egy kis időre érzi, hogy nagyon is élő lény. Persze ezt máskor is megtapasztalja majd. De ebben a fejezetben erősebb ez az élmény.

Kijelentésére elérzékenyülök. Képes lenne – bár erős kijelentés –, harcolni értem, értünk. Ha tudná, hogy ez mennyire jól esik. Ha tudná, hogy szívem szerint a karjai közé vetném magam. De… Van itt egy de, ami meggátol. Az pedig Gergő. Ő, és a fenyegetései. Szóval most itt állok kétségek között. Az egyik részem hozzábújna, míg a másik menekülne. Mégsem teszek semmit, helyette mozdulatlanul várok. Akár szoborrá is válhatnék.

Ahogy egyik nap telik a másik után, úgy válik minden szürkévé, már-már inkább feketévé, némi fénnyel, hogy azért mégis lássak. Minden egyes napom ugyanúgy telik el. Be lettem programozva, akár egy robot. Reggel felkelek, megjelenek a szertárban. Elviselem az érintéseit, meghallgatom fenyegetéseit, aztán megyek az óráimra. A nap végén pedig vagy újra a szertárban találkozunk, vagy felvesz a kocsijával, hogy egy másik városban kössünk ki.

Tovább a történethez

A vörösen nyíló rózsa illata című történetemnek meghoztam a 9. fejezetét. Számomra nehéz volt megírni, és még mi vár rám. De nem is rám, hanem inkább Bogira. Ettől a ponttól megyünk át igazán komolyba, és lehet, hogy sokaknak nem is fog tetszeni. Előre leszögezem, ez nem dark romance! Emellett megérkezett Laura, aki a negyedik főszereplő.

Ahogy kiteszem a lábam az iskola épületéből, jelez a telefonom. Mikor rápillantok, Gergő neve látszódik, alatta pedig üzenetéből pár szó. “Szombaton érted megyek…” Ennél több nem olvasható a zárt képernyőn, ráadásul el is sötétül. Zsebre vágom, balra fordulok, és a Csónakázó-tó irányába igyekszem. Nem mintha futnék, hisz kis lépésekben teszem meg az odautat. Az első padra leülök, ami elém kerül. Táskámat kivételesen nem veszem le, azonban kabátom cipzárját lehúzom. Érezni akarom a hideget, érezni akarom, hogy élek. Egy apró szikra is megteszi, ami ennek jelét mutatja.

Tovább a fejezethez

Gergő elérte célját? Bogi képtelen azt tenni, amit a férfi mond, de mégis miért? Mit mondott neki a férfi, amiért a lány képes volt, egy számára fájdalmas döntést hozni? És mégis mi lesz ezek után?

A nap lágy sugarai megvilágítják a folyosók azon részét, melyek a felkelő nap irányába tekintenek. Ahogy kinézek a nagy ablakon, vidám táj tárul elém. Az én kedvem ennek teljes ellentéte. A szertár felé igyekszem. Még fél hét sincs, és már itt vagyok. Nem feltétlenül a kérése miatt, egyszerűen csak… Nem akarok találkozni senkivel. Különösen nem Tomival, akinek képtelen lennék a szemébe nézni. Mégis… A legjobban attól rettegek, hogy a tanárral való beszélgetés után, kerülni fogom a társaságát. Tegnap jöttünk össze, és ma szinte olyan, mintha szakítanom kellene vele.

Sosem érdekelt, hogy milyen lehet élőhalottként létezni. Mégis ki gondolkodna ezen? Senki, aki használja az eszét, vagy csak szeret élni. Az elmúlt három hétben tökélyre fejlesztettem a hamis mosolyt, de a kollégiumi szobámban nem teszek mást, csak sírok. Sokszor úgy alszom el. Azonban jobb, ha erről leszokom, hiszen hamarosan kapok egy szobatársat, aki mellett nem tehetem meg azt, hogy itatom az egereket.

Tovább a történethez

Ebben a fejezetben elcsattan egy csók, mely a kedvenc jelenetem lett, egyelőre biztosan. Hogy kik között, az kiderül a fejezetben. Emellett a második fele már korántsem olyan boldog, és felhőtlen, mint az első részlete. Innentől válnak az események komollyá.

A hétvégém tökéletesen megegyező volt az időjárással. Eső, semmi más. Talán vágytam a nap kellemes sugaraira, de azok elmaradtak. A hétfő reggel szokásosan indult, bár rettegtem attól, mi vár, ha belépek a bejárati ajtón. Pletykálnak, vagy már mindenki elfelejtette, mi is történt? Szerencsére az utóbbi látszódott érvényesnek, mert egy-két embert leszámítva, senkit sem érdekeltem. És hogy őszinte legyek, engem sem érdekelt senki. Gergővel nem találkoztam, keresni sem kerestem.

Tovább a fejezethez